Színházat nem tudok elképzelni máshogy

Előadás: 

Bár elsősorban dramaturgént dolgozom, a Kalap már a második rendezésem itt a B32-ben. Hasonlóan a Madárka című első munkámhoz, személyes motivációból választottam az anyagot. Oliver Sacks könyve régóta a kedvenceim közé tartozott, és most éreztem úgy, hogy a barátaimmal szívesen megpróbálnék egy előadást készíteni belőle. Kovács Krisztián volt az, akiben biztos voltam. Már az első pillanatban tudtam, hogy szükségem van rá ebben a munkában. Régóta ismerem, és már számos előadásban dolgoztunk együtt. Az ő színészete számomra megkérdőjelezhetetlen hitelességű. Hozzá hívtam olyan barátaimat, akikről tudtam, elnézik nekem, hogy nem vagyok gyakorlott rendező, és akikkel nagyon szeretek együtt gondolkodni. Ebből a közös energiából és ötletelésből tudott megszületni végül az előadás. 

Ön megalapítása óta a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetője. Hogyan került a színház közelébe?

Az országban a színháztörténész szak először pont abban az évben indult el, amikor leérettségiztem. Semmiféle színházi előképzettségem nem volt, az motivált, hogy csupán tíz embert vesznek föl. Magam is meglepődtem, hogy sikerült bekerülnöm. Egyetemi éveim alatt szerettem bele végérvényesen a színházba.

Volt valami különösen meghatározó színházi élménye?

Igen, volt egy számomra nagyon meghatározó előadás, amit rengetegszer láttam, és amiből a diplomamunkámat is írtam. Ez a Csányi János által rendezett Szentivánéji álom volt. Egy alkalmi társulat adta elő, csodálatos színészekkel. Udvaros Dorottyával, Kulka Jánossal, Scherer Péterrel, Mucsi Zoltánnal stb. Amikor általuk valami egészen kivételes élményt élhettem át, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én ilyen emberekkel szeretnék egyszer dolgozni. És innentől eléggé meseszerű a történet, mert ebből az alkalmi előadásból nem sokkal később született aztán egy színház is, a Bárka. Ahol elkezdhettem dolgozni.

A Bárka különleges konglomerátuma volt a színházi életnek. Milyen feladatai voltak?

Kicsi társulat volt, csodálatos színészekkel, én pedig nagyon-nagyon kezdő voltam. A gyakorlati színházcsinálást csak könyvekből ismertem. Lépésről lépésre kellett megtanulnom. Szinte minden színpadi munkát kipróbáltam. Voltam jegyszedő, nézőtéri felügyelő, súgó, ügyelő, asszisztens. Jó kis iskola volt. 

Kik mellett dolgozhatott?

Bagossy Lászlóval dolgoztam először, egy Thomas Bernhard-darabban, a Ritter, Dene, Voss címűben. Ez a mai napig fontos élmény számomra. Három elképesztő színészóriást, Udvaros Dorottyát, Lázár Katit és Kovács Lajost nézhettem közvetlen közelről. Mérhetetlenül sokat tanultam tőlük. Laci hatalmas tudású, kivételes rendezői látásmóddal rendelkező alkotó. Mellette dolgozva nem éreztem, hogy az az elméleti tudás, amit az egyetemről hoztam, hátrány lenne. Abban volt számomra óriási segítség, hogy láthattam miként ültethető át ez a gyakorlatba.

A Bárka valójában különböző színházi szisztémákról szólt, ugyanakkor nem volt alternatív…

Nagy nosztalgiával és szeretettel emlékszem azokra az évekre. Remek társulat volt, kreatív, autonóm művészekkel. Minimális volt a hierarchia, mindenkit a közös munka izgatott. És bármennyire is különböző iskolákból, műhelyekből jöttek az alkotók, mégis valahogy egy egységes ízlés és gondolkodásmód mentén szerveződött. Az az írói műhely, amely a Bárkához csatlakozott – Kárpáti Péter, Tasnádi István, Matúz János, Szilágyi Andor – összhangban volt a színészekkel. Ez, a kortárs szerzőkkel való együttműködés a mai napig jellemző ránk a Nézőművészeti Kft.-ben is. Azt, hogy konkrétan színészre lehet írni vagy szabni egy anyagot, én a Bárkán tapasztaltam meg először. Ez a személyesség a színházban a mai napig fontos számomra.

A Bárkának aztán sajnos szörnyű vége lett, hosszú halódással... De ott lett színházi ember?

Igen, annyira egynek éreztem magam a társulattal, hogy amikor felbomlott, és a színészek zöme elszerződött, úgy éreztem, nekem is mennem kell. A társulat jó részét Schilling Árpád hívta a Krétakörbe, készülő rendezésébe, A salemi boszorkányokba. (Megszállottak címmel mutattuk be később.) Velük mentem én is egy produkció erejéig. Aztán, amikor Harsányi Sulyom László lett a Tatabányai Színház vezetője, ott dolgoztam néhány évig. Valójában az a színház számomra valamiféle folytatása volt a Bárkának, ugyanazokkal a rendezőkkel dolgozhattam, hasonló esztétika mentén. De természetesen találkoztam új alkotókkal is, akik szintén meghatározóak lettek számomra. A Koltai M. Gábor rendezte Rómeó és Júlia majd az Othello próbafolyamata és az ott szerzett tapasztalatok, az a gondolati és érzelmi attack, amit ott kaptam, az, ahogyan Gábor csinál színházat, nagyon közel áll hozzám. 

Színháztörténészi tanulmányokkal, saját színházi tapasztalat nélkül könnyen elfogadták?

Erről őket kellene megkérdezni. Én sokáig úgy éltem meg a színházat, mint valami csodát. Hálás voltam minden pillanatért. Érdekeltek a különböző agyműködések. Engem nagyon beszippantott az, hogy például Alföldi Róbert – akivel később az Új Színházban sokat dolgoztam –, vagy Rudolf Péter, Victor Frunză, Horváth Csaba mennyire másképp gondolkodnak ugyanazokról a dolgokról. Roppantul izgatott, hogy vajon képes vagyok-e megérteni és elfogadni ezeket a más emberek fejében lévő világokat, hiszen én a rendezőt képviseltem ezekben a helyzetekben. Körülbelül tizenöt év kellett ahhoz, amíg megéreztem, melyikük világlátása, alkotói módszere áll igazából a legközelebb hozzám. Minden rendező és minden színész, akikkel dolgozhattam, formált engem.

Hogyan lett a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetője?

A Bárka Színház megszűnése után, illetve valójában a Krétakör teljes megszűnése után volt az a pont, amikor páran – Mucsi Zoli, Scherer Péter, Katona Laci – picit légüres térbe kerültünk. Zoli ötlete volt, hogy üljünk le, és beszéljük meg, mi lenne, ha csinálnánk valamit közösen. Ez már jóval a Nézőművészeti Főiskola című előadásunk bemutatója után történt.

 Az az előadás hogy született?

Árkosi Árpád nevét még nem említettem. Vele is többször dolgoztam. Ő egy elképesztő ötletekkel rendelkező, rendkívül szabadon gondolkodó rendező. Árpi kereste meg Tasnádi István írót azzal, hogy motoszkál a fejében egy előadáscím. Ez volt a Nézőművészeti Főiskola. Úgy vélte, nem biztos, hogy csak a színészekkel van a baj, ha egy előadás nem sikerül. Lehetséges, hogy a nézőket sem ártana egy kicsit trenírozni, hogyan „kellene” jól színházat nézni. István egyből megérezhette a témában rejlő lehetőséget. Adott tehát két tanár: Scherer Péter és Mucsi Zoltán, két állástalan színész, akik teljesen ellentétes színházesztétikával és gondolkodásmóddal rendelkeznek, és összeállnak, hogy együtt képezzék ki a jövő ideális nézőit. (Az ideális néző szerepét Katona Laci kapta jutalomjátékul.) Ez volt a kiindulási pont. Ezt követően két hónap improvizálás és közös ötletelés után született meg a darab és az előadás. 2003-ban, amikor bemutattuk, még volt Krétakör, mindenkinek volt dolga. De amikor megszűnt, akkor úgy éreztük, csak ez az előadás van a kezünkben, ami által esetleg tovább tudunk lépni. Összehívtuk pár barátunkat hétről-hétre, hogy kitaláljuk, mit csinálhatnánk közösen. Egy idő után aztán azon kaptuk magunkat, hogy ezeken a találkozókon már csak négyen vagyunk: Kapa, Pepe, Katona Laci és jómagam. Egy ügyvédbarátunk noszogatására pikk-pakk nonprofit kft.-t hoztunk létre. És ettől kezdve komolyra fordult a dolog. Társulat lettünk.

Ez egyszerűen hangzik, de kellett próba- és előadáshelyszín, s kellett egy repertoár...

Minden lépésről lépésre alakult. Az első darabötlet is Tasnádi Istvántól származik, A fajok eredete. Itt is csak egy gondolat és egy cím volt a kiindulás. Hasonlóan háromszereplős darabban gondolkodtunk, mint a Nézőművészeti Főiskola esetében, de mivel Katona Laci éppen nem ért rá, Thúróczy Szabolcsot hívtuk meg magunk közé. Egy lakásban próbáltunk, minimális infrastruktúrával. Szerelemszínház volt. A Sirály nevű pincében mutattuk be a Király utcában, innen került át később a Szkénébe.

A következő évben már elkezdtünk NKA-s pályázatokat is beadni, és működési támogatást igényelni. Eleinte próbáltunk más független társulatokkal koprodukcióban gondolkodni, például a Koma Társulattal vagy a Hopparttal, de valahogy ezek az együttműködések nem lettek igazán sikeresek. Így aztán maradtunk a kisebb, saját társulatunkra építő előadások létrehozásánál. (Később Kovács Krisztián is csatlakozott színészként a kft.-hez, így lett négy fős a színészgárda) Az volt az érdekes, hogy amikor megtudták a befogadó színházként működő intézmények, hogy alakult egy új, független társulat, elkezdtek bennünket együttműködésekre hívni. Elsőként a Szkéné keresett meg bennünket, ami a mai napig a legfontosabb bázisa a társulatnak.

Az első két bemutató – a Nézőművészeti Főiskola és a Fajok eredete - eléggé sajátos abban is, hogy a benne játszók megjelenésére és lelki karakterére épít, színészi egyéniségére alapoz. Hogy születtek a későbbi előadások?

Az első pár évben nem igazán volt még kiforrott művészeti koncepciónk. Inkább a véletlen alakította a repertoárt. Azokból az ötletekből készítettünk előadásokat, amelyek „szembejöttek” velünk. Például amikor az első iskolaszínházi előadásunkat, A gyávát készítettük Pepével és Krisztiánnal, az ötletet egy újságcikk adta. A hivatalos, rendőrségi drogprevenciós előadások statisztikában kimutatott sikertelensége, vagy már-már kontraproduktív volta kezdett el érdekelni bennünket. Hogy ennek vajon mi lehet az oka? Hogyan tudnánk a színház erejével ezen a statisztikán fordítani? Ez volt elsősorban a kihívás számunkra. Ezért készítettünk egy saját drogprevenciós előadást, ami óriási szakmai és közönségsiker lett. Aztán persze később, a diákokkal való beszélgetések hatására is, jóval erősebb lett bennünk a szociális érzékenyítés utáni vágy. Így születtek sorra az iskolaszínházi előadásaink. Pepével nagyon szeretek együtt gondolkodni, mindig nyitott a témafelvetéseimre, ötleteimre. Igazából azt érzem, így ennyi év után, hogy rendezőként az ő világlátása, alkotói módszere áll a legközelebb hozzám. Az a pedagógiai tudása pedig, ahogy a színészekkel dolgozik, számomra abszolút etalon. 

Az iskola nemcsak más helyszínt, hanem egy másik korosztályt is jelent.

Nagyon nagy kihívás díszlet, jelmez és mindenféle külső segítség nélkül elvarázsolni és egy másik világba vinni a gyerekeket. A diákok mérhetetlenül, már-már karcosan őszintén reagálnak. Az osztályterem az ő közegük, mi megyünk hozzájuk, ők „otthon” vannak. Nem úgy viselkednek, ahogyan a színházban szoktak. Amikor azonban egy osztályteremben csönd van, akkor ott igazából történt valami. Ezeket az előadásokat szinte ugyanúgy készítjük, mint a felnőtt előadásokat. Mi sosem értékeljük alul a nézőinket. Bízunk benne, hogy ha erős, igazi élményt tudunk adni, arra ugyanúgy fogékonyak minden életkorban. Egészen elképesztő érettségű, érzékenységű és gondolkodású gyerekek vannak.

Kialakult a saját színházi arculatuk, ami elindult groteszk, vicces irányból, sajátos profillal. Karakteres és sokféle előadás született. Játszanak a Szkénében hagyományos színházat – már amennyire a Szkéné hagyományos. És közben járják az egész országot s eljutnak a legkülönfélébb helyszínekre.

Azt szoktuk mondani, hogy mindenhova megyünk, ahova hívnak. Sok helyen sokféle előadást játszunk. A klasszikus darabokon keresztül a kortárs drámákon át, az improvizatív szövegekig. A köztudatban az él, hogy ezek a fiúk mindig improvizálnak, sosem a megírt szöveget mondják, de ez a valóságban azért nem egészen így van. Vannak olyan anyagok, amelyek megengedik a szabadabb szövegkezelést, amit természetesen ki is használunk, de emellett sok klasszikus drámával is dolgozunk, ahol számunkra is a szöveg tiszteletben tartása a legfontosabb. Talán a humor az, ami az összes előadásunkban valamilyen formában, de mindig jelen van. Ha csak egy finom irónia, vagy villámtréfaként, de a legkomolyabb témájú előadásokba is becsempészhető.

Keresnek darabokat is, de legtöbbször iratnak.

Igen, mindkettőre volt már példa. Amire nagyon büszke vagyok, az a Parti Nagy Lajos által írt Bivaly-szuflé című előadásunk, amit a tatabányai színházzal koprodukcióban mutattunk be. Az alapötletet egy dán filmből vettük, amit aztán Parti Nagy zseniális módon szabott át a társulatra. Már maguk a szerepnevek is önmagukért beszélnek: Pepets, Kapauer, Macila, Kiscián. Nagyon személyessé vált ez az anyag a fiúk számára. Talán ezért is lenne különösen nehéz ezt a darabot más társulatnak bemutatnia, ahogy a Nézőművészeti Főiskolát is, mert annyira konkrét színészekre íródtak.

Nagyon markáns színészegyéniségek a társulat tagjai, akiket filmekből és tévésorozatokból ismer az egész ország. Még a legkisebbek is, hiszen Scherer Péter az összes kufli. Könnyű ezt a népszerűséget kezelni?

Érdekes dolog ez. Én csodálattal figyelem őket sokszor, hogy mennyire ugyanazok az emberek maradtak ez alatt a húsz év alatt. Hogy a népszerűség nem torzította el a személyiségüket, nem változtatta meg az emberi kapcsolataikat. A kétségeik, a bizonytalanságuk és egy csomó más is, ugyanúgy megmaradt. De mivel én a barátaimként tekintek rájuk, nem tudok elfogulatlan lenni. Azért ez nem jelenti azt, hogy csupa móka és kacagás a társulati létezésünk. Természetesen vitatkozunk is, és sokszor előfordul, hogy más véleményen vagyunk. Például nekem nagyon át kell gondolnom azt, hogy ki legyen a rendező abban a darabban, ahol Pepe és Kapa együtt dolgoznak. Az egészen más hangulatú próbafolyamat, amikor ők ketten együtt játszanak. Talán kicsit több kört futunk le ilyenkor, mint ahányra tényleg szükség lenne. (Rába Roli a Don Quijotéban például csodálatosan kezelte ezt a helyzetet.) És aztán – szerencsés esetben – az előadások később visszaigazolják a konfliktusok, nehézségek létjogosultságát. 

Amikor indultak, akkor érezhették, hogy valami nagyszerű dolog született. Eltelt tíz év, maradt a kezdeti „jaj, de jó, hogy együtt vagyunk”, nem?

Talán azért is tud ez ilyen régóta működni, mert mindannyian ki- kikacsintgatunk máshova is. Mindegyikünknek vannak másfelé is munkái. Minden évben két új előadást készítünk, amiben egy vagy két társulati tagunk van. És három-négy évente egy olyan „megaprodukciót”, amelyben mind a négyen szerepelnek. Az évadterv készítésénél annak alapján is mérlegelünk, hogy kinek milyen egyéb felkérései vannak, mit szeretne elvállalni.

 Sok helyszínen játszanak az egész országban. Ők keresik meg a társulatot, vagy ajánlani kell az előadásokat…

Valóban sokat járunk vidékre, sok intézménnyel, pedagógussal, vidéki színházi partnerekkel van már-már baráti kapcsoltunk, ahova rendszeresen visszajárunk. Általában meghívnak egy előadással bennünket, ami ha jól sikerül, szeretnének újra hívni. Szerencsére elég sok helyen ránk kaptak. Bízunk benne, hogy Covid ide vagy oda, megmarad ez az érdeklődés felénk.

Színháztörténész dramaturg, rendező, társulatok összefogója. Mikor érezte azt, hogy ez a mind ez igenis én vagyok?

Mára eljutottam oda, hogy színházat már nem tudok elképzelni máshogy, másokkal, csak velük. Számomra színházként ez a végállomás. Pár éve már kicsit más dolgok iránt is elkezdtem érdeklődni. Sok, színháztól független ötletem van, amiket szeretnék megvalósítani. De ami közös mindegyikben: az a játék. Mindig mindenben a játékot keresem. Az élet minden területén. Azt hiszem, ezért is érzem magamhoz annyira közel Kicsibácsi és Kicsinéni világát. Talán ebben az utóbbi rendezésemben már a színházon túli játéktér lehetőségét keresgéltem. Számomra a szabadság és az önazonosság kulcsa a játék.

Mit talált meg ebben a négy emberben és ebben a színházban?

Nagyon mélyen foglalkoztat a szabadság kérdése, a rendezéseimben is mindig ezt próbálom körbejárni. Létezik-e teljes szabadság? Mit jelent egyéni és társadalmi szinten? Hogyan korlátozzuk magunkat és a másikat? Felismerjük-e, amikor igazán szabadok vagyunk? Én azt érzem, hogy ez a négy ember, meg a többiek, akikkel rendszeresen együtt dolgozom, közelítenek önmagamhoz. Szabad tudok lenni ebben a közegben, és szerintem ennél az ember nemigen vágyhat többre.

az interjút készítette:

Józsa Ágnes