A HALOTTEMBER - sajtó

Háy János A halottember című korábbi novellájából készített színpadi adaptációt, amelyet a Szkéné Színház tűzött műsorára, a Szkéné, az Ördögkatlan és a Nézőművészeti Kft. közös előadásában. Háy nem először állít középpontba egy emberi sorsot, hogy aztán ezen keresztül meséljen a bizalom törékenységéről, a szenvedélyünk múlékonyságáról, a magánhistória és a történelem elválaszthatatlanságáról.

 

 Mészáros Sára, az Anya leül a hintába és mesél. Kilencven percen át ő van a középpontban. Róla szól a történet. És egy gyilkosságról, melynek a bekövetkeztét senki sem akadályozhatja meg.

„Mikor írtam, minden olyan vesztésre gondoltam, amikor egy nő elveszíti azt, akivel közös életet tervezett, mert elhagyja, mert félévente jár haza, mert meghal, s neki viszonyulnia kell ehhez a hiányhoz, és gondoltam minden olyan férfira, aki egy ilyen elhagyásból újra vissza akar lépni a múlt valóságába, mintha nem telt volna el az idő” – fogalmaz Háy János annak kapcsán, hogy milyen motivációk alapján született meg A halottember című novellája, amelyből most színpadi adaptációt készített.

 

A novella főhőse egy nő, akinek férjét, nem sokkal közös életük elkezdését követően, elviszik katonának. A gyerekével azonban hiába várják haza, csak levél érkezik, aztán egy távirat, amely a férfi halálhírét közli. Hiába kiáltja a kislány, hogy az ő apja nem halhat meg, hiszen el sem köszönt tőle. Ám a koporsó mégis megérkezik, a temetést is megrendezik. Aztán egyszer csak csoda történik, és visszatér a férj a háborúból. Kiderül, hogy névcsere történt. A koporsóban másnak a maradványait hozták haza és temették el úgy, mintha ő halt volna meg.

 

A férfi mindent ugyanott akar kezdeni, ahol abbamaradt, a házas életet is. De a nő egyszer már eltemette a férjét és neki már örökké halott marad. És ennek a skizofrén helyzetnek úgy vet véget, hogy megöli azt, aki már benne korábban is meghalt.

 

Bérczes László, aki a Háy-drámák avatott színre vivője, úgy rendezi meg a darabot, mint egy görög tragédiát. A kórus, Grisnik Petra, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv több szerepet alakítanak, mesélnek, hátterezik a történetet. Ugyancsak a kórus tagja a zenész Rozs Tamás, aki csellójátékával nagyon sokat hozzátesz ahhoz, hogy ez a történet hatásosan jelenjen meg. Persze a produkció kulcsfigurája az Anya.

 

Mészáros Sára a főmesélője a történetnek, egyszerre narrátor és szereplő is, sőt nemcsak egyes szám első személyben fogalmaz, hanem egy báb segítéségével a gyermekét is ő alakítja. Mészáros Sárán múlik minden. Tudunk-e vele menni, vagy sem. És eléri, hogy nagyon is tudunk, sőt nem csak megyünk, hanem egyenesen repít bennünket magával. A színésznő, aki amúgy a kaposvári társulat tagja, képes egy nő legbelső titkait megmutatni. Természetesen, magától érthetően tárja elénk, hogy miként ismerkedett meg a férfival, akinek később odaadta magát. Miként készült a közös életre, a feleség és az anya szerepre. A feladatra, amit a sors kimért rá. Csakhogy az élet másként alakult, mint ahogy tervezte.

 

Jött a háború, amely mindent megváltoztatott. Mindent elvett tőle, ami számára fontos volt, a szeretni vágyott férfit is, akit még nem is volt ideje igazán megszokni, megszeretni. Aztán szinte öntudatlanul eltemette, meggyászolta őt. Elfogadta a sorsát és hűséges maradt hozzá, azután is, hogy elvesztette őt. Amikor viszont újra megjelent az életében a lelkében visszafogadni már nem tudta. Meg kellett tőle szabadulnia. Mészáros a nő összes lelki rezdülését képes megmutatni. A szenvedélyt, az elfogadást, az anyaság és a feleség szerepből származó kötelmeket és a szabadság vágyat egyaránt. A férjet játszó Mucsi Zoltán ugyancsak nagyon egyszerű és visszafogott eszközökkel jeleníti meg a férfit.

 

Háy darabja a háborúról is szól, arról miként gázol át rajtunk hétköznapi állampolgárokon a nagypolitika, a történelem. Miként tiporja el önállóságunkat, szuverenitásunkat. Miként tesz tönkre egy családot. Háy ugyanakkor jól ismeri a falusi embereket és azt is, hogy nem szeretnének semmi mást, mint boldogan élni. Ezt akadályozza meg a politika, s ez az érzés nagyon is ismerős lehet mindannyiunknak, hiszen naponta átélhetjük, sokunkat miként tartanak sakkban a külső körülmények, miként veszhet el emberi méltóságunk, miközben mi semmi mást nem szeretnénk csak jó szülők, jó házastársak lenni.

 

A bizalom, a jó szándékban, az élhető életben vetett hitt törékenységéről vall A halottember. Meg arról, hogy eközben még mindig kell hinnünk a mesében. Ahogy Háy befejezi: „Alszik a kislány, alszik, és oly csillogó álmokat lát, mint mikor napba néz az ember. Pattognak a termek ajtajai, csillámló fények omlanak a szembe… Anna, Anna, Annácskám, suttogja a király, és ölbe veszi a kislányt, aki a palást melegébe fúrja az orrát, szájából a nyál kicsordul… És mosolyog álmában, mert tudja, a király visszajött, hogy elköszönjön tőle.”

 

 

A halottember egyszemélyes mű. A szereplők a hősnő tudatának és emlékeinek kivetülései hús-vér színészek (a Férfi, falusiak stb.) vagy rongybaba (a gyerek) formájában. A helyszín: lelki táj. Az asszony, az Anya, Annus (Mészáros Sára) majdnem az egész előadás alatt a színpadra kör alakban felfestett sötétkék, jelzésszerű tér közepén, egy láncokon függő hintában ül, a rongybabát szorongatja, s közben felhasítja előttünk a lelkét. Saját sorsát meséli, mellőzve az egyenes vonalvezetést: az életepizódok asszociatív módon, időben ide-oda ugrálva tárulnak fel a jelentől a fiatalkorig, a házasságkötéstől a gyereknevelésig. A fiatalasszony magyarázatokat próbál adni, ok-okozati összefüggéseket keres, s csak a monológ legvégén döbbenünk rá, hogy Kárász Nelli rokonával van dolgunk Németh László Iszony című regényéből. Csak Annus – Nellivel ellentétben – nem ab ovo néz szembe a Férfi iránt érzett legyőzhetetlen viszolygásával: a végzetes undort történelmi force majeure által generált alakváltás okozza.

 

A monológot egy mese keretezi, melyet az Anya mond el lányának, a kis Annusnak, innen indul, és ide lyukad ki végül az előadás. Ami közte van: egy tragikus, történelem rágta-kiköpte, hétköznapi sors. A falusi fiatalasszonyt vonzalom és kötelességtudat kettőssége köti férjéhez – nem egyértelmű, szereti-e vagy csak megszokta -, akit elragad, és úgy tűnik, végleg lenyel a háború. A magára maradt nő kislányával együtt lassan alakítja ki kétszemélyes világát: a független tér és a saját maga diktálta tempóban csordogáló idő nyugodt, rendezett, csak álmokban felforrósodó, szigorúan zárt struktúrává szerveződik. Ebbe nem fér bele senki más, nincs barát, sem alkalmi szerető, és még annak a számára sem akad hely, aki korábban a rendszer organikus része volt Az özvegység állapotát, a gyászt tehát meg kell szokni, munkába menekülni, elkerülni az újabb kötöttségeket, minden érzelmi muníciót rázúdítani a gyerekre. Aki mellesleg meg van róla győződve, hogy édesapja, az ő királya egyszer hazatér. S neki lesz igaza. A halottember közeledő alakja úgy jelenik meg az Anya lázas, hitetlenkedő magánbeszédében, hogy a színpadon ülő Mészáros Sára körül valóságos mágneses tér képződik a koncentrált nézői figyelemtől. A megrendítő csúcspont után minden lefele tart: nincs lehetőség az újbóli összeforrásra, csak hasadás van, s a túléléstől, a visszatéréstől, a halottember feltámadásától – a gyereket kivéve – nemhogy boldog nem lesz senki, hanem egy láthatatlan csúszdára kerül, ami egyenesen a pokolba viszi.

 

Mészáros Sára – ha eddig nem derült volna ki – bitang jó színésznő, nem is akar vele senki versenyre kelni. A három gyászruhába öltözött színész – Grisnik Petra, Molnár Gusztáv, Kovács Krisztián – jelenléte funkcionális, a színpad bal oldalán látnak el cselekmény-kiegészítő feladatokat. Kórusként énekelnek, gyerekeket, falusiakat jelenítenek meg rövid pillanatokra, mindig visszahúzódva a háttérbe és újra átengedve a terepet az emlékezőnek. Rozs Tamás zeneszerző, a Szélkiáltó együttes tagja Annus jobb oldalán ülve csellófutamokkal egészíti ki vagy húzza alá a színpadi történést. Mucsi Zoltán a Férfi, a pária szerepében háromszor jelenik meg hús-vér valójában – természetesen csak mint vízió, mint Annus emlékeinek kivetülése. A frontra való távozás, flashback-ben a megismerkedés, és végül a visszaérkezés alkalmával ölt testet a Férfi, akinek hiánya lesz a monológ esszenciája. Elképesztő, ahogy ez a színész, akire a legtöbben még mindig az üvöltöző és káromkodó Kapaként emlékeznek, milyen visszafogott és alázatos szerepformálásra képes. Egy pillantása, egy apró mozdulata, egy csendes mondata többet mond ezer szónál, s úgy ejti ki a felesége nevét, annyi bánat és megtörtség zsúfolódik össze ebben az egyetlen szóban, hogy a néző csontjaiban érzi a háborút, a szenvedést, a front borzalmait, a történelem által kizsigerelt embert. Szőts István Emberek a havason című filmjében tudta ugyanezt a női nevet Görbe János hasonló súlyossággal kimondani.

 

A halottember igazi végzetét végül mégsem a történelmi kataklizma okozza, hanem az, hogy bár traumáiról – akárcsak a többi visszaérkezett – nem tud és nem is akar a feleségével beszélni, a fizikai egyesülést azonban minden nap megköveteli. S ezzel az akarással, az eltűnt életbe való hasztalan kapaszkodással, önmaga tetszhalott kísértetségével teszi végül Annust Kárász Nelli rokonává.  A halottember a harsány, látványelemekre építő színház inverze, az intenzív érzelmi viviszekciót a rendezés csendes, sokrétű stílusfegyelemmel jelenítette meg. Bérczes László sosem arról volt híres, hogy a színházkészítés könnyebbik oldalát szereti megfogni, s Háy János balladai hangvételű, borongós történetét visszafogott, de hatásos eszközökkel vitte színpadra. Az egyetlen harsányabb szekvencia a megismerkedésé, mulatós zene szól, önfeledten lendül az egekbe a (kör)hinta – újabb filmes reminiszcencia? –, s rajta rövid időre ketten foglalnak helyet, két fiatal, vidám szerelmes. A jelenet előzményei és a folytatás azonban líraian szép szomorúságba burkolózik, s ezt a letargikus létállapotot a díszlet és a ruhák koromfeketesége, és a mértéktartóan használt világítás zárja feszes egységbe. Az előadás ékköve, Mészáros Sára – hadd méltassuk harmadszor is – pedig olyan gyönyörűen felcsendülő hangszer a színpadon, amely könnyedén szólaltatja meg a legbonyolultabb akkordokat is, s közben egyetlen hamis hangot sem ad ki.

 

Pécsett kezdett, Egerben vált ismert színésszé. A jelenleg kaposvári színésznő főszereplésével a közelmúltban mutatták be Háy János A halottember című előadását a Szkéné, az Ördögkatlan Produkció és a Nézőművészeti Kft produkciójában. Mészáros Sárát kérdeztük a szerepről, színházról, a váltások nehézségéről. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

 

Mészáros Sára: Háy János saját novellájából írta át, alkalmazta színpadra Bérczes László rendezésében A halottembert. Mi is gyúrtuk a szöveget, folyamatosan alakult, formálódott. A novellában egyes szám harmadik személyben mesélődik a történet. Az előadásban az asszony, én mondom.

 

Revizor: Változtak-e a szövegbeli hangsúlyok, hogy színpadi adaptációban egy másik nézőpont személyességén keresztül bomlik ki a háborúban meghaltnak vélt férfi története? 

 

MS: Már az olvasópróbák előtt sokat beszélgettünk Bérczessel és Rozs Tamás zeneszerzővel a készülő előadásról. Azzal, hogy a nő beszéli el, úgy éreztük, fontos, kinek mondja, mikor és miért. Sok időbe telt, hogy elhelyezzük őt a saját történetében, de ezt végül elengedtük, úgy gondoltuk, nem ez a legfontosabb kérdés. A történet lüktetésének az erejét kellett megmutatnunk, ahogy kiszakad az asszonyból, hogy valójában mi történt a férfival. Végül nagyon megszerettem a szerepet.

 

R: Mi jelentett kezdetben kihívást?

 

MS: A nehézsége. Hatalmas, nagyon erős szöveg. Hogy keressük meg, hol van az abszolút jelen, mi hol vagyunk, miért mondom. Mennyire magamnak, mennyire kifelé?

 

R: A szöveg egy belső monológ.

 

MS: A rendezés is olyan, hogy a nézőknek szinte végig szembe mondom. Sok mindent eleresztettünk, nem konkretizáltuk, hogy hol mesélek: egy diliházban, egy bírósági tárgyaláson. Önvallomás, ami folyamként jön elő a nőből. Talán a gyerek lehet még a kulcs, hogy miért mondja el, mert ha valaki felé számadással tartozik, az önmaga és a gyereke. Feltehetőleg az ő élete is megváltozott. Esetleg elvették tőlem, én talán börtönben…

 

R: Sokat agyaltál azon, mi történhetett az asszonnyal a gyilkosság után, mi maradt a múltjából, mi lett a jelenével?

 

MS: Nagyon sokat, ami persze nem válik a néző számára konkréttá. Az is nehéz volt, hogyan látok rá az eseményre. Ha fontos az idő, hogy mikor mesélem el, akkor az is fontos volt, hogy érzelmileg mi az, ami a történetbe még belecsúszik. Mi az, amit amikor felidéz a nő, abban még érzelmileg erősen benne van. Miről tud már távolabbról, tényszerűbben beszélni? Nehéz szétválasztani, sok minden összefolyik, ugrál a történetmesélés, amit mégis egy ívben kellett tartanunk. Fontos, mi visz előre egy következő részt, milyen emlékképek lendítik tovább. Ez a nézőknek nem érzékelhető, nekünk volt szükséges, hogy minden részletét szétboncoljuk. Erős a szöveg színpadi átiratként is, de érzelmileg olykor megbicsaklik. Nehéz szerep. Ennyi szöveget még soha nem kellett egy szerephez megtanulnom. Az erre való koncentrálás rengeteg energiát elvesz. Ha az kimegy, összezuhanás van. Rengeteget kivesz belőlem. A próbák vége felé azt éreztem, sokat kell még elmondanom, hogy a civilségem, a „Sáraságom” kijöjjön belőle, ne ott sírjak, ahol én sírnék. Nem lehetek önmagam nézője, nem hatódhatok meg magamtól. 

 

R: Pályád során nagyon sok érzelmileg erős karaktert alakítottál. Minden szerepedre igaz, hogy nagyon ketté kellett választani a civil ént a szereptől?

 

MS: A halottember előtt egy másik darabon is dolgoztam Bérczes Lászlóval, ott keveset szólalok meg, de van benne egy hosszú monológom arról, hogy a darabbeli nő elveszíti a kislányát. Kisgyerekes anyuka vagyok, s annyira rossz volt ezt kimondani. Az utolsó pillanatig halogattam a szöveg megtanulását, sokat bőgtem rajta. Azt éreztem, forszírozni kell, hogy ezek a civil érzelmek kijöjjenek belőlem, és a szerepemet tudjam hozni. Eleve nagyon érzelmes alkat vagyok, ami talán segít abban, hogy könnyen ráhangolódjak a szerepeimre. A halottember őrületesen erős darab, benne a háborúval, a társ elvesztésével, a gyerekkel. Meg a végén a csavarral, hogy visszatér a halottnak hitt férj.

 

R: Ez a visszatérés hozza a tragédiát, hiszen az asszony már kezdte elfogadni férje elvesztését, már úgy alakította ki a maga körüli életet. Meg kell ölnie a férjet, hogy az általa felépített élete ne dőljön össze. Ki a halott ember?

 

MS: Lehetek én is, aki a férj visszatérése után már nem ugyanazt az életet élem. Az megszűnt, vagy az, ami maradt, teljesen más vágányon kezd futni a gyilkosság után. Ilyen értelemben az asszony is halott ember. És persze utal a halottnak hitt férjre, aki visszatér. S ahogy a monológokon keresztül megismerjük a falubéli asszonyok, emberek életét, azok is mind halottak. Sok-sok élő halott.

 

R: Fontos a szerepalakításhoz, hogy mindent végigbeszélj az adott szerepeidről a rendezővel?

 

MS: Nekem kell ez a fajta összedolgozás a rendezővel, ha olyan rendezővel dolgozhatok, akinek szintén fontos ez. De persze másképp kell megcsinálni egy technikásabb előadást, egy komédiát, ahol a ritmusokat kell ügyesen, okosan eltalálni, vagy egy zenés műfajú előadást, ami egész mást kíván a színészből. Bérczes László főleg olyan típusú előadásokhoz nyúl, mint A halottember. Ez az ő ízlése, az élveboncolás egy darabban, egy szerepben, amit én nagyon szeretek. Az is érdekelt ebben az előadásban, hogy vajon kell-e itt egy figurát megcsinálnom. Vannak persze arról háttérinformációim, milyen ez az asszony, de meg kell-e mutatnom a tüneteit is. De nem akartunk semmit sem konkretizálni, megmutatni, mivé nyomorodott.

 

R: Hosszú éveken át az egri Gárdonyi Géza Színház ismert színésznője voltál. A díjaidat is az itteni szerepeidre kaptad. Csizmadia Tibor igazgató-főrendező kényszerű távozása után te is eljöttél. Kaposvári színésznek érzed már magad?

 

MS: Éppen abban az időben lettem terhes. Rátóti Zoltán hívott minket, de kimaradt egy teljes évad az életemből. Lassan, két bemutatóval tértem vissza a színpadra, jelenleg is évi két új előadásban játszom még csak.

 

R: Hogyan élted meg a váltást?

 

MS: Hat évet játszottam Egerben, ami nagyon-nagyon jó volt. Itt töltődött meg a szakmai batyum rengeteg tapasztalattal. Hat évet töltöttem ott Csizmadia tíz évéből, és sajnálom, hogy az első négyet nem. Bár nagyon el voltam kényeztetve Pécsett is, de azt éreztem, ott nem buzog annyira a tenni akarás. Elvágyódtam. Éppen akkor néztem meg Egerben a bátyámat, Mészáros Mátét egy előadásban, s rögtön tudtam, ide akarok tartozni. Fantasztikus csapat volt. Csizmadia zseniális színházat csinált néhány év alatt. Közös volt a gondolkodásunk, az ízlésünk, szerettünk együtt dolgozni. Rengeteg jó szerepem volt. Nagyon szerettem Zsótér Sándor rendezéseiben is játszani, bár nem mindig éreztem rá, hogy mit szeretne. Bele kellett egymásba jönnünk, de csodálatos vele dolgozni. Nagyon szerettem Radoslav Milenković rendezésében az Emésztő tűz előadást. Máté Gáborral is szupereket csináltunk. A társulatot sohasem rágta irigység belülről. Tibor eljövetele után szinte mindenki felállt. Másfajta ízlés indult el, amiben nem akartunk részt venni. Nagyon nehéz volt. Szerettük a színházat, a várost, volt már egy kis lakásunk, oda született a fiunk. Hosszú távra terveztünk.

 

R: Kaposváron éppen olyan szituációba érkeztetek, amiben otthagytátok Egert. Akkortájt mentek el az utolsók az egykori kaposvári csapatból.

 

MS: Hálás voltam Rátóti Zoltánnak, hogy odahívott bennünket. Mentünk, tettük a dolgunk. De a gyerek miatt keveset dolgoztam, nem nagyon folytam bele a színház életébe, sok mindenből kimaradtam. Erősen megváltozott az életem.

 

R: A halottemberrel most Budapesten, a Szkénében játszol. Váltanál és jönnél a fővárosba?

 

MS: Ó, én nagyon vidéki csaj vagyok. Persze sok minden itt zajlik, de az életem nem tudnám itt elképzelni. Az, hogy Bérczessel együtt dolgozom, hogy ragaszkodott hozzám, hitt bennem, az nagyon jó. Az utóbbi négy évben mindig volt közös munkánk, mindegyik nagyszerű, de azt hiszem, kettőnk kapcsolatában A halottember a legnagyobb horderejű. Ha létezik olyan, hogy megtaláltam egy embert, ő az. Bérczes-fan lettem, szeretem az agyát, az ízlését, a bizonytalanságokat, amikkel dolgozik. Azok is nagyon tudatosak benne, nem akarja rögtön a kijelölt utat kőbe vésni. Inspirálódik a színészeitől. Nagyon jó, hogy egy nyelvet beszélünk.