Egy rendhagyó esztrádműsor - Fabacsovics Lili az EztRádról

Szépen lassan megtelik a nézőtér. A színpadon egy fehér, kinyúlt trikós férfi ül (Kovács Krisztián), fején sildes sapka, vezetést imitál, és közben üvöltözik. A nézőknek, hogy üljenek már le, a migránsoknak, hogy húzzanak már el az útból. Kamionsofőr, út közben. A nézőtér megtelt, a fény nem megy le, a férfi a fekete-fehér kockákon (tér: Scherer Péter) üvöltözik tovább. A véleményét, bele a vakvilágba, de közben mégis valakinek: a nézőknek. Erős kezdés, az ember feszülten ül a fényben, és hallgatja, mik ömlenek ki a „kamionsofőr” száján. Aztán sajnos a fény lemegy, a néző pedig néha kicsit elunja magát…

Az EztRád sok mindenről akar beszélni, szinte minden ma aktuális témába bele-belekap, a migránsoktól kezdve Bud Spencer látásáig. Ez a csapongás jól jellemzi a kort, amelyről az előadás szól, amelyben a tévé előtt ülve gyakran kapcsolgatnak össze-vissza a nézők. Kifejezetten fontos témák közt csapongunk, nem túl mélyen, így nem is szájbarágósan. Finoman, humorosan, a közönség nagy részét megnevettetve – és ez jó.

Az előadás improvizációk alapján készült. Az egymást követő, elsősorban humoros jeleneteket Scherer Péter (aki az előadás rendezője is) kis, tudományos jellegű, alapvetően közhelyekből kiinduló előadásai kötik össze. Scherer professzorruhában (jelmez: Kiss Julcsi), némileg a Mindentudás Egyetemének hangulatában beszél az emberi agresszióról, szerelemről és még sok egyéb, általános, mindenkit érintő témakörről.

A darab humorát tekintve nagy tetszést arat a közönségnél – azonban néha túlságosan jól ismert szituációkat és karaktereket állít a nézők elé, mint például a butuska, világmindenséggel szeretkező lányt vagy az unalmukban (székekkel) sakkozgató hivatalnokokat. Ugyanakkor az előadás során több olyan jelenet is van, ami egy-egy igényes kabaréműsorban is valódi gyöngyszem lenne. Ilyen például az utóbb említett sakkozó hivatalnokos jelenet folytatása, amelyben egy család az idős, dohányzó nagypapát (Mucsi Zoltán) próbálja eladni a két és fél éves Fannikának, hogy így részesülhessenek a CSOK örömeiben.

Zeneiségét tekintve is kettős az előadás. Sok rapszerű betét van, jól sikerült, de néha kicsit megbicsakló szövegekkel (dalszöveg: Molnár Gusztáv); a CSOK-jelenet végén egy ironikusabb, musical-paródiaszerű dalbetétet hallhatunk, máskor egy igazi mai sláger hangzik el a bulizás kellős közepén, amelynek során Katona László remek mozgáskultúráját (mozgás: Bodor Johanna) is megcsillogtatja. Az előadás zeneileg legerősebb része talán az a dal, amit Parti Nóra ad elő a boldogságról, szerelemről – tisztán, egyszerűen, egy szál gitár kíséretében (zene: Monori András és a társulat).

Tény és egyben az előadás egyik előnye, hogy valóban teret ad a kísérletezésnek, és így alkalmat nyújt mindegyik színésznek arra, hogy legalább egy igazán erős jelenete legyen, amit a néző hazavihet magával. Parti Nóra elsősorban a már fentebb kiemelt dal során ér el a nézőkhöz. Scherer Péter a tévés közhelyprofesszort alakítja kétségkívül nagyszerűen. Molnár Gusztáv ijesztő utópisztikus jelenete a saját hormonrendszerét is szabályozni tudó emberről mélyen elgondolkodtató, miközben bajszos versenyzőként is jól megállja a helyét. Mucsi Zoltán egyszerre tudja hozni a kitűnő komikust az ufós jelenetében és egy nagyon finom játékmódot egy kis cigányfiú Jézuskához írt levelét elmondva. Katona László mozgása és „Hargitai Medve” léte egyaránt rendkívül szórakoztató. Kovács Krisztián pedig a szerepek egészen széles skáláját vonultatja fel előttünk, az üvöltöző kamionostól kezdve a szerencsétlen köztisztviselőig, vagy éppen Katona László szintén táncos lábú partnereként a diszkóslágerben.

A „nézővel való aktív játék”, amit a honlap szövege ígér, sajnos inkább csak nyomokban fedezhető fel. A nézőtér gyakran még akkor is sötétbe borul, amikor a színészek látszólag hozzánk beszélnek – ez pedig egyik félnek sem könnyíti meg a kommunikációt. A színészek egyszer ugyan feltesznek egy kérdést, amire jelentkezni kell, de minden következmény nélkül, s a fény újból, szinte rögtön lemegy. Az ilyen szempontból „legaktívabb” jelenetek közé tartozik a kezdésként már leírt, mindenkinek beszólogató kamionos, illetve a műsort (majdnem) lezáró leghosszabb szekvencia, a vetélkedő több eleme is. Az interaktivitás egyik csúcspontja, mikor Mucsi Zoltán, mint az egyik műsorvezető, kijelöl három bírót a nézők közül, akik valóban döntési helyzetbe kerülnek – a másik, még ennél is erősebb pedig, amikor a vetélkedő során a versenyző Katona Lászlónak és Molnár Gusztávnak (a szag alapján valódi) pálinkát kell itatnia a közönséggel.

Scherer professzor szerint mi egy rendhagyó esztrádműsort nézünk. És milyen jó szó az, hogy rendhagyó, rendet hagyó, mondja ő – ami viszont az előadásra cseppet sem igaz. Rendet nem hagy maga után, sem pedig rendszert. Annál több és különfélébb gondolkodnivalót. Persze az sem utolsó, hogy közben szórakozni is lehet.