„minek kapkodni? – avagy földi paradicsom egy dióban 70 percben”

Nagyon szeretek maradéktalanul lelkesedni egy előadásért, örülök, ha valami egészében is tetszik, nemcsak egyes részleteiben.

A „Kicsibácsi”-t minden tekintetben tökéletesnek érzem, és nemcsak a minősége kiváló, és fontos a mondanivalója, de JÓ IS NÉZNI, igazán lehet élvezni minden percét. Sőt: segítséget ad a nézőnek ahhoz, hogy átvészelje a hétköznapi élet nehézségeit, a jelen bizonytalanságát. FELTÉTLENÜL NÉZENDŐ!!

Mindenki készüljön fel, hogy ezt az előadást – ha lesz rá módom – a továbbiakban más bejegyzésekben is emlegetni fogom.

A Nézőművészeti Kft. számomra most egy olyan „csúcs művet” hozott létre, amelyik nemcsak várakozáson felül JÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ, hanem egyszerűen elmondható rá, hogy éppen olyan, amilyenre szükségünk van most. Felüdít minket, ad egy új perspektívát a ránk váró újabb szigorítások elviselésére, nagyon lehet szeretni mindhárom szereplő színészt, és nem utolsósorban kíváncsivá tesz az előadás alapjául szolgáló Dániel András szövegekre is. (Az előadás másnapján könyvtárnyitáskor azonnal kivettem a szerző hét könyvét, és jelenleg a negyediket olvasom. Ha nem ezzel foglalkoztam volna minden szabadidőmben, talán már kint lett volna az ajánló hamarabb is.)

Gyulay Eszter a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetője és dramaturgja az ötletgazda, ő az, aki a szerző több (három) mesekönyvéből egységes ívű – üresjáratoktól mentes – darabot összeállította, és ezt megrendezte.

Az első kérdés ez esetben nyilván az, hogy kiknek szól az előadás. Erre az általam is látott második alkalom választ is adott. Egymás mellett kacarászott egy nyolcéves kisfiú és egy talán negyvenes éveit taposó hölgy, és az általános reakciókból ítélve a nézőtér egészére – életkori megszorítás nélkül – jól hatott a Kicsibácsi – családi színház is lehet. A szövegek meseként is hathatnak, de felnőttek könnyen kihámozhatnak belőle egy – jelenleg különösen – jól használható életszemléletet is.

Az előadást követő közönségtalálkozón Gyulay Eszter elmondta, hogy több, mint egy éve kitalálta ezt a projektet, és ugyan az előadás nézése közben sokaknak fog eszébe jutni a „karantén életérzés”, nem ez inspirálta. A világ érte utol őket.

Ugyan a kiindulási alap, a „Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)” c. mesekönyv díjat is nyert, de lehet más is, aki nem ismeri, ahogy én sem ismertem. Ezeknek a potenciális nézőknek mondom, hogy a darab egy nap történetét meséli el, amikor egy dióban élő három szereplő gondolatait, apró cselekvéseit követhetjük nyomon. Egy szűk világba vannak zárva, de ezt nemhogy nem érzik börtönnek, sőt: élvezik egymás társaságát (mi már tudjuk, hogy nem mindegy, kivel ragad karanténba az ember – ez tényleg fontos). Rácsodálkoznak az élet apró szépségeire, és tényleg képesek minden pillanatot kiélvezni: a jelenben tudnak élni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Nagyon kellemes ezt nézni, ez a valódi remény színháza. Ha valaki erre beül, akkor hetven perc múlva előfordulhat, hogy már egy másként gondolkodó ember áll fel a székről (ezt célozzák meg az alkotók) – új nézőpontot ad az előadás nekünk.

Ahogy nézzük a vírus statisztikáját nap mint nap, a növekvő halálozási mutatókat, átérezzük, hogy minden bizonytalan, lehet, hogy hajlunk rá, hogy magunktól is másként nézzük a dolgokat, és az élet apró örömeinek nagyobb jelentőséget tulajdonítsunk, már csak azért is, mert már egy nappal előre se nagyon lehet tervezni és ez a világmegváltó projektek lebonyolítását is némileg nehezíti.

Az előadás egésze a világtól való békés és boldog elzárkózásról szól, amelyet jelentősen leegyszerűsít, hogy három személy szeretetteljes együttélését is jelenti. Ebben a közegben tényleg nincs jelentősége annak, hogy Imikém, a bádognyúl most éppen kicsoda – „mindegy az embernek, hogy nyúl vagy madár, ha szeretik”. A Jaskó Bálint által játszott nyúl sok szöveget és gondolatot kapott „A nyúlformájú kutya” c. könyvből is, ezt is érdemes elolvasni, ha valaki netán előzetesen készülne a december 14 és 15-re kitűzött következő két alkalom valamelyikére.

A „dióba zártság”, mint alaphelyzet (és a szereplők) állítólag a HÉV-en jutott a szerző eszébe, de nyilván sokaknak erről a dióról fel fog merülni Babits, aki persze korántsem tudta visszavonultságát ilyen derűsen bemutatni, sem a korai elefántcsonttorony, sem a későbbi „Légy sziget!” korszakában. Mit tesz a humor, és mit tesz, ha valaki meg tud szabadulni a nagy ambícióktól, és nem érzi, hogy a népet tűzön-vízen át épp neki kellene vezetnie…Dániel András ennél kisebb igényű, de úgy tűnik, hogy a könyveit mégis többen olvassák, és aki megvette, az nem akar tőle megválni. (Elég erős mutató erre: a különböző használt könyveket árusító oldalakon egyetlen egy példány sincs fent ezekből. Aki megveszi, olvasás után is megtartja.)

Az előadás egyik üzenete: lehet örülni a létezésnek csak úgy, anélkül, hogy valaki nagy igényekkel lépne fel bárkivel (még akár önmagával) szemben is. Le lehet engedni, különösen egy ilyen helyzetben, amikor ennyire látványos, hogy a világ nagy bajaira úgysem tudunk megoldást adni.

A közönségtalálkozón felmerült, hogy gond-e, hogy Katona László játssza Kicsibácsit, és nem kerítettek egy kistermetű színészt. Ez számomra furcsa felvetés volt, hiszen nincs az a színész, akiről elhihető lenne, hogy egy dióban lakna – ez esetben akár 25 cm testmagasságbeli eltérés nem oszt, nem szoroz.

Azon túl, hogy a "Kicsi" lehetne vezetéknév is akár, számomra leginkább épp a nagy ambíciók hiányát jelzi. Kicsibácsi szemlélődik, gondolkodik a világ dolgain – de csak annyira, hogy meg ne ártson, és mentes mindenféle nagy céloktól. (A nagy álmoktól nem egészen, a Holdat mégis sikerült feltalálnia…) Őt nézve eszembe jutott Szókratész Védőbeszéde, illetve abból egy mondat: „A vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet.”

Az említett találkozón megtudhatták az eredeti művet nem ismerők, hogy a szereplők Dániel András elképzelései szerint ennyire nem élnek mindentől elzárt életet, a diót elsodorja a szél, sőt a szereplők is bevásárolnak, sétálni mennek, egyszóval élik a hétköznapi életüket nagyobb konfliktusok nélkül, és jelentősen többször eszegetnek filozofálgatás közben. (Utóbbi a könyvekben tényleg fontos - utólag elolvasva a szövegeket ezt már tudom én is.)  A rendezőnek egyes nagyobb eseményeket is sikerül a könyvből úgy színpadra tennie, hogy azok nem veszítenek erejükből, sőt még különleges komikus árnyalatot is kapnak. (Nem lövöm le a poént, de aki kíváncsi Kicsibácsi gombócevő rekordjára, az se fog csalódni...)

Az előadásnak jót tesz ez a bezártság, jó, hogy nem lépnek ki a szereplők, sőt minket is bezárnak magukkal ebbe a dióba – a díszlettervező „Játéknap Csapat”- nak köszönhetően. A 44 fős nézőteret körbeépítették, bár a masszív lécek között mégis kilátni. Imikém, a bádognyúl körülöttünk száguldozik nyikorgó rollerén – ő az a szereplő, aki a legtöbb időt tölti a kinti világban, és ennek megfelelően a nézőtérről is többet beszél hozzánk.

Ahhoz, hogy egy nagyon kerek világ hatását érezzük, ahol minden a helyén van, a „Redone Projekt” által készített bútorokra is szükség van, amelyek valóban mindent tudnak – el lehet rejteni bennük Kicsibácsi jegyzeteit, van sok fiók, polc  , ahol olyan tárgyak is helyet kapnak, amelyekre csak az fog ráismerni, aki olvasta a könyveket. Ezek közül nem mindent hasznosítanak az előadásban. (Az éjszaka kis üvegcsékbe zárt illatait is fel lehet fedezni…) Sok titka van a díszletnek, és hetven perc alatt meg se lehet minden részletében nézni, hiszen elsősorban a szereplők kötnek le minket, akiket Pirityi Emese öltöztetett fel. (Túl sokszor nincs ruhacsere, csak amennyire ez valószínű, de az viszont emlékezetesen történik.) 

Jó megoldás, hogy mindhárom szereplőnek megvan a saját zenei közege, és mindhárman rá is zendítenek egy-egy dalra, és ebből átérezhető, hogy a mikrotörténések mellett van feszültség az előadásban, és vannak szenvedélyek is – a szereplők lelkében. Méhes Csaba neve mozgástervezőként szerepel a színlapon – feltételezem, hogy elsősorban ezekkel a dalbetétekkel foglalkozott, bár az is lehet, hogy a reggeli tornát is ő állította be. A zenei aláfestésért felelős Marton Róbert nemcsak a dalok kiválasztása miatt kapott fontos szerepet: az egész előadás nagyrésze alatt van hangaláfestés, és ezek a hangok, amelyek sokszor némajátékot kísérnek, mind fontosak lesznek, felelősek azért, hogy a szereplők bele tudnak minket ringatni az időtlen nyugalom hangulatába.

Az előadás valóban leginkább apró cselekvések sorából áll, illetve beszélgetésekből, amelyekben jellemzően megfigyeléseiket osztják meg egymással a szereplők, Kicsibácsi pedig az általa felfedezett nagy igazságokat is.

Az előadás elején a színészek csak ülnek és minket néznek, mi meg őket – néhány percig. Merész helyzet, de nem válik unalmassá, és még hosszabban is megtartható lenne ez a csend, és nyilván, ha jöhetnek majd az előadások egymás után, akkor Katona László, aki kezdi a darabot, el fog tudni játszani ezzel, hogy meddig húzható anélkül, hogy a közönség ne unja el. Ezen a hétfőn még feszíthette volna a húrt, nekem még hosszabban is érdekesnek tűnt volna ez az „egymást nézzük” alaphelyzet.

Hasonlóképpen izgalmassá válik az, ahogy egy egészen kemping-kávéfőzőt aprólékos gondossággal összeraknak, az alá helyezett kockát is meggyújtják és a lefőtt kávét nagy élvezettel elfogyasztják. Ez volt a legérdekesebb kávéfőzés, amit valaha láttam, ez sem hatott üresjáratként.

Engem is meglep, hogy felhőtlen csapongásom közepette még mindig nem említettem meg Jankovics Annát, aki Kicsinéni szerepében az előadás harmadik tartóoszlopa. A belőle sugárzó életkedv és humor nagyon sokat használ a darabnak is és nekünk is. Szövegei emlékezetesek, többek között az is, amikor értesülünk egy felhőszámlálóval folytatott románcáról, még mielőtt megismerkedett volna Kicsibácsival…

Nagyon szerencsés, hogy „jó a kémia” a két Kicsi között, és elhihető, hogy ez a két ember ilyen derűs nyugalomban, elégedetten, egy ingerült szó nélkül tud együtt létezni, bárhova sodorná őket a dióban a szél. Kettejük együttléte, sőt az, hogy ettől függetlenül szeretettel tudnak fordulni egy harmadik – vitatható identitású (nyúlmadár?) -személy felé, az előadás talán legfőbb értéke. Ehhez hasonló mikrovilágot lenne jó kiépíteni, ha egyszer a dióból kilépés ennyire veszélyes.

„Az egyensúly megtalálása nem lehetetlen” illúzióját visszük magunkkal, és a színházból távozva már sajnáljuk, hogy pont nem ez az előadás tartott négy és fél órán át, ilyen hamar vége lett az idillnek, és nem ez az, amelyikre másnap is jegyünk van. Ezen még az sem ront semmit, hogy maszkban kell megnézni. 

Ps.A tegnapi szabályozás értelmében ezt az előadást is csak kb. 15 néző fogja alkalmanként látni. Nem tudom, hogy meg tud-e a hangulata maradni, vagy sem, egyáltalán érdemes-e kitűzni ilyen feltételek mellett.

De ennek a vészhelyzetnek is csak vége lesz egyszer, és utána nagyon remélem, hogy a tanítványaimnak is meg fogom tudni ezt az előadást mutatni, amelyik pont olyan, amire szükségük lehet.

Makk Zsuzsanna - https://mezeinezo.blog.hu/2020/11/04/b32_nezomuveszeti_kft_minek_kapkodn...