TESTVÉREST - sajtó

 

Hogy lehet az, hogy két testvér, akik együtt nőttek fel, végül két teljesen különböző életutat járnak be? És hogyan értékelődik át a testvérkapcsolat, ha egyikük meghal? Leginkább ezekre a kérdésekre keresi a választ a Testvérest, Scherer Péter rendezésében, Gyulay Eszter dramaturgiai segítségével. Az előadás alaphelyzete a főszereplő, Zsolt (Katona László) testvérének halála. Ebből aztán kevésbé egyetlen történet, inkább helyzetek sokasága bontakozik ki, múltban és jelenben egyaránt. Megismerjük Zsolt párját, Sacit (Simkó Katalin), az elhunyt patológusát (Scherer Péter), ezen kívül visszaemlékezések, illetve időben még kevésbé meghatározható kiszólások formájában maga a testvér, Gábor is megjelenik (ismét Katona László). Akárcsak az idő, a tér használata is kellemesen laza ebben az előadásban, ehhez pedig kifejezetten előnyt jelent a B32 Galéria és Kultúrtér színháztermének enyhe művelődési ház-jellege.

 

Bár az indulás még a hagyományos felosztást - színész a színpadon, közönség a nézőtéren - követi, erre kevésbé színészi, mint inkább zenészi indoka van: a Katona által megformált Zsolt underground rockzenész, aki a közönség belépésekor a színpadon játszik (zene: Katona László és Molnár Gusztáv, dalszöveg: Molnár Gusztáv). A cselekmény minden további része a közönség szintjén, többségében a nézőtér valamelyik oldalán játszódik, a patológia bejáratának szerepét például a terem vészkijárata tölti be. Ez a felosztás sokat hozzátesz a színpadnak ahhoz a tulajdonságához, amely általában az arra érdemes embereket - ebben az előadásban Katona Zsoltját - ikonikus rocksztárrá emeli. A figurának a sztárság mögötti hétköznapi problémái - például hogy elromlott a looper - már a hétköznapi szinten kerülnek bemutatásra.

 

Az egyedül mesélés, illetve a többszereplős jelenetek közti átmenetek egyik legviccesebbje az előadásnak viszonylag az elején tűnik fel: Zsolt először vonakodik bekopogni a patológia ajtaján, inkább elkezdi mesélni a közönségnek, hogyan fogott el anno egy patkányt egy kollégiumi szobában. Közben, az esetet illusztrálandó, hevesen hadonászik egy partvisnyéllel (ez a bemutatón váratlanul még ketté is tört), amellyel véletlenül az ajtóra is vág egy lendületeset. Erre reagálva érkezik meg a színre a patológus. Ez a Scherer által játszott figura először körülbelül olyan szigorú hatást kelt, mintha a kafkai Törvény Kapujának az őrizője lenne: a megszeppent Zsoltnak iratok híján nem engedi, hogy láthassa halott testvérét, ellenben rutinos magabiztossággal sorolja az elhunyt elszállításával kapcsolatos lehetőségeket, megfejelve azokat egy mindenképpen rögtön befizetendő összeggel. Később, egy zárt jelenetben egymagában tűnik fel, ahol végtelen kedélyességgel magyarázza a közönségnek - akiket ekkor kínál almával -, hogy szeret itt dolgozni, és hogy egyszer úgyis mindenki meghal. Furcsán morbid gondolkodásában van valami kedvesen meggyőző.A szereplők olykor egyedül vannak a színen, és a közönségnek mesélnek. Talán nem újdonság, mégis dícsérendő, hogy a Nézőművészeti színészeinek mindegyike megtalálja, és tökéletesen is alkalmazza azt a hangszínt, amellyel szinte mintha civilként szólnának hozzánk. Egyetlen szó sincs, ami túl lenne hangsúlyozva. Ez úgy, hogy ők maguk is a nézőtéren vannak, különösen fontos és szimpatikus, hiszen a színház valósága múlik rajta. Amikor Scherer Péter patológusa almával kínálja a nézőket, és én magam is lelkesen fogadom el azt, abban, túl azon, hogy Scherer Péter almával kínált, benne van az is, hogy egy szimpatikus patológus bácsi almával kínált. (Pedig az iránta érzett szimpátia közel sem olyan magától értetődő, de erre még később visszatérünk).

 

Ami Katona Lászlót illeti, ő szerepkettőzésével az előadás egyértelműen legkiemelkedőbb színészi teljesítményét nyújtja. Zsolt figurájából kiindulva teremti meg az elhunyt testvért, Gábort, akinek küllemében csak minimális, mégis jelzésértékű különbségek vannak. A barátnőjére szoruló rockzenészként némileg ugyancsak sajnálatra méltó Zsolt mellett Gábor a valóban tragikus sorsú, lecsúszott, kedvetlen munkanélküli, aki valahogy mégis úgy érzi, hogy mindent jobban tud. Jellegzetes beszédmódjának legviccesebb, egyben legidegesítőbb eleme, hogy tételmondatait rendszeresen megismétli. Katona László játéka attól igazán nagy, hogy ezt a figurát is meg tudja teremteni úgy, hogy együttérezzünk vele. Titka talán abban a korábban már említett civilszerűségben rejlik, amit ebben a szerepben nagyjából megkétszerez: Gábor, jelleme ellenére, egyáltalán nem kiabál. Sokkal inkább bevon minket egy olyan intim térbe, amit ebben a formában csak ő ismer, és amelynek a hitelességét talán ponthogy az átlagos hangszín és a szelídség adja. Az előadás legemberibb átmenete az a legvégén látható közjáték, amikor Katona László a közönség szeme láttára öltözik át Zsoltból Gáborrá, ráérősen, egyetlen szó nélkül. Talán ez a momentum az, ami a leginkább az előadás eszenciáját adja, és egy kicsit választ is arra, hogyan különbözhet annyira egymástól két testvér: úgy, hogy ráérős változások történnek egy nagyon is emberi közegben.Némileg szolgai szerep Simkó Kataliné, az általa alakított Sacit ugyanis inkább csak kihasználja a vele elvileg párkapcsolatban élő Zsolt: sokszor elhanyagolja, viszont ha el kell vinni egy zenész kollégát a világ végére stúdiózni, rögtön ő a megoldás. Saci a kicsit ellenkező, végül minden kérésnek engedő nő típusát testesíti meg, monológja pedig színészileg is monológszerűvé válik. Hosszasan beszél arról, mire is vár, ez pedig a nézőtér civil szintjén elhangozva arra világít rá, hogy ez a nő végtelenül magányos.

 

 

A Nézőművészeti Kft. dramaturgja, Gyulay Eszter és az előadásban résztvevő színészek ezúttal egy saját fejlesztésű, saját élményeikre erősen támaszkodó darabot mutattak be (még 2017 februárjában), mégpedig nem megszokott helyszínükön a Szkénében, hanem a B32-es Galériában, ahol eddig még csak ritkán fordultak elő.

 

Az előadáson meglátszik, hogy nem "igazi" darab, sok benne a monológ, helyenként a stand up comedy műfaja is eszünkbe juthat, mindenesetre hálás feladatot ad másfél órában (szünet nélkül) a három szereplőnek, és közülük is leginkább Katona Lászlónak. Több mint másfél év csúszással tegnap este megnéztem, tehát most jöhet is az ajánló.

 

Scherer Péter rendező most is önzetlen, ahogy A piszkosak esetén is az volt, magának csak két jelenetet ad, amely azért jól áll neki. Aki netán miatta megy az előadást megnézni, az nem csalódik, de a reflektorfény ezúttal leginkább Katona Lászlón van, ő viszi vállain ezt az előadást. 

 

Azok közé a színészek közé tartozik, akiket az első nézésre megjegyeztem ÉS meg is kedveltem, és azóta kitartóan figyelem is, annak ellenére, hogy eleinte tényleg csak "kicsiket játszott". Most egymaga - felváltva - játszik egy testvérpárt, és el kell ismernünk, hogy ugyan "az alapanyag" azonos, de mégis teljesen más lesz a két férfi, és a különbözőség csakis a színész játékán múlik, nem pedig a dzsekin és a sapkán, amit felvesz az átalakuláskor. (Jelmeztervező: Pirityi Emese)

 

Elhisszük neki a kissé nárcisztikus alkatú énekest, aki néhány dalt elő is ad nekünk (a zenét Molnár Gusztávval együtt szerezték, aki az est dalszövegeit is megírta), és ebben a szerepben is hiteles, akárcsak munkanélküli alkoholistaként. Mindkét szerepében remekül tud anekdotázgatni, és történeteit szemlélteti is miközben egészen közel jön hozzánk. Megtudjuk, hogy milyen Amszterdam piros lámpás negyede, mi történik, ha egy albérletben megjelenik egy patkány, sőt szembesülünk azzal is, hogy kit mi zavarhat meg az alvásban reggel és este.

 

Az előadásban a nézőtér és a színpad összemosódik, az igazi színpad csak akkor kap szerepet, amikor Katona László éppen a Barba Negrában lép fel énekesként, és a nézők egy része rendezetlenül lerakott székeken ülve nézi a más és más helyeken felbukkanó színészeket. (Az előadás előtt a rendező kijön az előcsarnokba, buzdít minket a forgolódásra és a közönség legtöbb tagja hallgat is rá.) Interaktív előadás, nekünk beszélnek, egy-egy nézőt meg is szólítanak, és az érintettek nem is bánják ezt, bátran válaszolnak a feltett kérdésekre.

 

A harmadik színész, Simkó Katalin a legtöbb jelenetben szintén jelen van, általa is árnyalódik a központba állított testvérpár. A csak magukkal foglalkozó férfiak mellett megjelenik egy törékeny nő, akire mégis lehet támaszkodni (ez a támaszkodás helyenként kihasználásnak tűnik), aki mindent megért és elfogad, élete bizonytalan várakozássá válik mellettük. Az az alkat, akit csak mellékesen vesznek tekintetbe, de azért így is számít. Simkó Katalin jól ellenpontozza Katona László játékát, el lehet hinni ennek a felemás kapcsolat valódiságát nekik.

 

Az est, azon kívül, hogy a testvéri kapcsolatot járja körül, megmutatja nekünk azt is, hogy eleinte nincs olyan túl nagy szakadék az előttünk álló utak között, kevésen múlik, hogy végül melyikre lépünk rá, de ha már ráléptünk, akkor az már akár nagyon messze is vihet minket a további lehetőségektől.

 

Megmutatja azt is, hogy a hétköznapi életünket néha brutálisan megakasztják nagy események - amilyen egy testvér váratlan halála -, de "az élet él és élni akar", így az ember mégis kénytelen folytatni a mindennapokat, ha úgy nem is tehet, mintha semmi sem történt volna, és kénytelen leküzdeni az alkalmanként rátörő "furcsa félelmeit".

 

Az előadás olyan, mint "fény a szürke felhők felett", néhány pontot megvilágít átmenetileg, és valóban jobban érezzük magunkat a remek színészi játékot nézve, és ez nem kevés.

 

Ja, és miért az a cím, hogy "az ember nem nyúl"? - Ehhez muszáj megnézni az előadást, aki megteszi, az utána pontosan fogja tudni.

 

Scherer Péter: Szóljon a rock'n roll és irány a patológia! (ORIGO)