SOHA, SENKINEK - sajtó

 

Az előadás valóban megrázó, így minden színháznézési rutinom ellenére nem éreztem magam képesnek arra, hogy még a felajánlott szakértői beszélgetésen is maradjak.

 

Az Ódry Színpadra vittem 44 tanítványomat ezen az estén, hogy a tavalyi egyik kedvenc előadásomat, Fodor Tamás Vadkacsáját megnézzük együtt. Néhány nappal korábban váratlanul ért a Nézőművészeti KFTfelhívása, amely éppen erre a napra, 16h-ra a Vörösmarty Gimnáziumba szervezett tantermi bemutató előadást abból a célból, hogy a családon belüli erőszak problémájával foglalkozó hetvenperces, kétszereplős előadásukat népszerűsítse a pedagógusok körében. Miután technikailag megoldhatónak látszott, bevállaltam mindkettőt, és most erről az első élményről írok. 

 

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy tájékozott vagyok színházi témában, de ezt, a 2016-ban bemutatott produkciót, amelyért a főszereplő, Simkó Katalin még díjat is kapott nem ismertem, pedig mint kiderült, ez már a 65. előadás volt. Még itt az elején leírom, hogy a Manna a támogató partner, és a dramaturg, Gyulay Eszter egy regényből ( Beate Teresa Hanika: Soha senkinek ) hozta létre a szöveget, a rendező pedig Scherer Péter volt. Feltétlenül érdemes megnézni, erről az előadásról csakis ajánlót lehet írni.

 

A Vörösmartyba ötven perccel előbb értem oda, így módom volt nézegetni a tablókat, az emlékfalat...Láttam ismerős neveket, pl. Sodró Eliza az "év tanulója" volt 2008-ban - annyira nem lepett meg. A lefelé igyekvő diákokat nézve elképzeltem, hogy milyen lehet egy olyan iskola hangulata, ahol a dráma főtárgy...Na, itt abba is hagytam a merengést gyorsan.

 

Az előadást a díszteremről leválasztott kisebb szobában játszották, amely kissé lepusztult hangulatával jó helyszínnek bizonyult. Egy kissé koszos fehér falat néztünk, illetve a sarokban álló zongorát, amely mintha a műben emlegetett zongoraórákra utalt volna.

 

A főszereplő, aki körül az események forognak, épp 16 éves és már az is nagy dolog, hogy ezt minden további nélkül elhisszük a törékeny testalkatú Simkó Katalinnak, aki nekem először - 11 éve a Katonában tűnt fel, ahol éppen Hedviget játszott a Vadkacsában, és azóta is számon tartom.

 

Simkó Katalin azóta sem öregedett, így történetével könnyen azonosulunk, végig drukkolunk neki, hogy ússza meg, szabaduljon meg végleg a zaklató nagypapától. Ezt a hatást az is kiváltja, hogy a közönséget többször megszólítja, néhány férfival szóba is elegyedik, így ez az előadás is a mérsékelten interaktív előadások körébe tartozik. Tantermi előadásnál, amikor a színészek testközelben vannak, ez nem hátrány.

 

Az előadás célja mégsem az, hogy két színész nagyszerűségét kiemelje (bár ezt is megteszi), pláne nem az, hogy elringasson és ne gondoljunk hetven percre a saját bajainkra (nem gondolunk, aki nem érintett - én személy szerint örültem, hogy legalább ez kimaradt). A produkció létrehozói rá akarják ébreszteni a történettel találkozó és esetleg érintett vagy veszélyeztetett diákokat arra, hogyha beszélnek a feléjük irányuló agresszióról, akkor ezzel megmenekülhetnek.LEHET VÁLTOZTATNI, nem muszáj, hogy minden úgy maradjon, ahogy van! - ez a fő üzenet.

 

Ha csak előadásonként erre egyetlen diák rájön, akkor már nem volt hiába. Éppen ezért a rendező mindössze egyetlen kisebb karaktert elevenít meg - azt a személyt, a szomszédot, aki ki tudja mozdítani a hősünket a belenyugvó hallgatás állapotából. Moldvai Kiss Andreacsupa derűt és életörömöt áraszt, megfelelő ellenpont, és a hosszú monológ után az előadás második felében mi is nagyon megörülünk, hogy akcióba lép és megszólal.Mi is csak belé tudunk kapaszkodni.

 

Az előadás valóban megrázó, így minden színháznézési rutinom ellenére nem éreztem magam képesnek arra, hogy még a felajánlott szakértői beszélgetésen is maradjak, és utána meg különösen nehezen tudtam ráhangolódni egy másik erős előadásra, amelyik szintén mély emberi tragédiát dolgoz fel. (Igen, egy napra igazán jó előadásból nem kell kettő...- de ilyen kaliberűből nagyon jó, ha hetente egy is jut.)

 

A legszánalmasabb és legsérültebb a történetben - interjú Simkó Katival

 

A Nézőművészeti Kft. idei első bemutatójának fókuszában a családon belüli, gyermekkori szexuális bántalmazás áll. A Soha, senkinek egy kortárs német regényből, Beate Teresa Hanika művéből készült, a bántalmazott lányt és a családját is Simkó Katalin játssza. Egy összpróba után kérdezte Hodászi Ádám.

 

Nem csináltam még ilyen jellegű dolgot. Izgalmas feladat. Végigvinni ennek a lánynak a történetét, tulajdonképpen újraélni az életéből két hetet, amikor minden megváltozik. Izgalmas közben átlépni egyik-másik szereplő bőrébe, vagy éppen két-három pillanatra visszaugrani az időben éveket. Kicsit olyan, mint amikor az ember azáltal dolgoz föl valamit, hogy újra és újra végiggondolja, elmondja. Az egyetlen valóságosan megjelenő szereplő a lengyel szomszéd néni, akit Moldvai Kiss Andi játszik.  

 

A szerepre készülve, olvastad molesztált emberek anonim visszaemlékezéseit.

 

Mindegyik történet megdöbbentő. Önző vagyok, hogy ezt mondom, de nekem nagyon hasznos volt ezeket olvasni. Nem azt figyeltem, hogy rám miként hatnak, hanem a szerep felől közelítettem hozzájuk, és sok segítséget adtak. Pontosan, dokumentumszerűen írják le, hogyan zajlott a egy-egy eset.

 

Van pár mondat, amit nagyon szeretek, ami mindig a fejemben jár az egyik beszámolóból: "Egy film néhány sora jut eszembe: Végy mély lélegzetet drágám, most kell megharcolnod a jövődért. Szóval megteszem. A harmincadik szülinapomon." Rengeteg részletet találtam a szövegekben, ami gyakorlatilag azonos azzal, ami a könyvben van. A "te vagy a kedvenc" valakim kifejezés vagy az a momentum, ahogy az áldozat egyszerűen lefagy, cselekvőképtelen, miközben megesik vele a dolog, az, hogy a családtagok bedugják a fejüket a homokba, asszisztálnak hozzá, a pénzzel való megvesztegetés, vagy az öngyilkosság gondolata, gyakran szerepelnek az írásokban. Sokszor lehet olyasmiről olvasni bennük, hogy valaki csak később érti meg és rakja össze, min ment keresztül és akkor kezdődnek a legnagyobb viharok. Vagy arról, hogy egyszerűen törli az agy az egészet, de valaminek a hatására mégis feljönnek az emlékek és akkor omlik össze a bántalmazott személy. Ezeket mind-mind megfogalmazta Hanika is.

 

Az egyik visszaemlékezésben azt írja egy nő, hogy közben a Niels Holgerson zenéje szólt. Sok ilyen apró, lényegtelennek tűnő részlet marad meg nagyon erősen a fejekben. Például az, hogy szombati nap volt vagy a tavaszi szünet első napja. Főleg ez a borzasztó, hogy az események beleolvadnak a hétköznapi létezésbe, gyakran nincs kimondva, hogy egy rendkívüli dolog történt. Pedig csak akkor változhat a helyzet, ha ki tudjuk mondani, hogy baj van. Magunknak és másoknak. És szinte mindegyik történetben megemlítik, hogy a molesztálás a későbbiekben hatással bír a férfiakkal való viszonyra. Akad, akinek lesz egy mindent megértő és segítő párja, de akad, aki folyamatos nehézségekkel küzd vagyi teljes mértékben képtelen párkapcsolatra. Egy ilyen trauma sok mindent meghatároz egy egész életre. Rengeteg fájdalommal jár, és csak segítséggel lehet valamelyest kiheverni az emlékét.

 

Engem nagyon érdekel, hogy mik azok a tüneteket, amiket produkál egy lány, akit ilyen természetű sérülés ért, hogyan viszonyul egy fiúhoz, akihez elkezd vonzódni, milyen a külvilággal való viszonya, hogyan lehet erről úgy beszélgetni vele, hogy ne tagadja le önmaga előtt, hogy gond van. Hozzáteszem, elsősorban lányokról beszélünk, de fiúkkal is előfordulhat hasonló eset.

 

Nagyon nehéz erről beszélni.

 

Tabu téma. Valószínűleg sokkal több embert érint, mint amennyiről tudunk, amennyi kiderül. A darab is arra hívja fel a figyelmet, hogy beszélni kell a molesztálásról. Az egyik leglényegesebb aspektusa a problémának az, hogy az elszenvedő elkezdi úgy érezni, az ő akaratából történik vele a dolog és ő is hibás. Bűntudata van, mert azt gondolja, cinkos. Hatalmas kavarodást okoz az ilyesmi az ember fejében, rengeteg szégyenérzetet kelt. Amit pedig szégyellünk, arról nem beszélünk.

 

A darab főszereplője, a te karaktered a legjobb barátnőjével sem tud beszélni, mivel nincs a városban. Ha Lizzy ott lenne, vajon neki meg tudna nyílni?

 

A Soha, senkinek bizonyos értelemben meseszerűen építkezik. Ezért van az, hogy a lány barátnője nincs jelen, amikor a legfontosabb döntéseket meg kell hoznia. Nincs kapaszkodó, egyedül kell végigjárnia az utat. És lényeges, mert hiába mondaná el a barátnőjének, helyette senki nem határozhat arról, hogy segítséget kér. A végkifejlet is kicsit mesebeli: amint a lány magában tisztáz mindent és elszánja magát, a konkrét probléma is eltűnik, a szomszéd néni különös közbenjárására a nagypapa már nem molesztálja. Az életben ez általában nem így zajlik. Nem feltétlenül akad egy okos, bátor szomszéd, vagy egy fiú, aki véletlenül épp jókor, jó helyen megjelenik és zsigerből megérez mindent. Itt a darabban van ilyen. És ez jó. Jó, hogy a színházban történhet úgy, ahogy az életben nem feltétlenül történik. Bármilyen furcsa is ez a lány, a fiú kitartó és egyszer csak megtanítja az érintés gyönyörűségére.

 

A zen íjász jut eszembe erről, aki hosszan feszíti, állítja a nyílvesszőt, figyel a légzésre, kitisztítja a gondolatait, míg végül eléri azt a pontot, ahonnét a vessző a céltábla közepébe fúródhatna. Ahogy eléri ezt a pontot, rögtön leteszi az íjat és nyilat, mert a lényeg az volt, hogy belül elérje ezt az állapotot. A darabbéli lány is eljut arra a pontra, amikor ki tudna állni magáért, de akkor már nincs veszélyben.

 

A premier november 25-én lesz, utána mit fogsz próbálni?

 

Szikszai Rémusz rendez egy darabot Emberszag címmel a Szkéné Színházban, abban fogok játszani. Utána bizonytalan, mi vár rám, egyelőre csak kérdőjelek vannak. A Soha, senkinek még keresi az állandó játszóhelyét. Szeretnénk, ha osztálytermek mellett színházban is tudnánk rendszeresen játszani. 

 

Mesélnél egy kicsit a próbafolyamatról? Hogyan alakult ki az előadás szövege a regény szövegéből?

 

Évekkel ezelőtt került szóba először, hogy Beate Teresa Hanika regényéből előadást kellene csinálni. Scherer Péter és Gyulay Eszter megkerestek és nagyon örültem, mert láttam tőlük a Gyávát és a Vakságot - zseniálisak voltak. De csak mostanra jutottunk el oda, hogy meg tudjuk csinálni az előadást. Egyeztetési problémák miatt nem volt egybefüggő a próbaidőszak. Tavasszal kezdtük, Moldvai-Kiss Andival, Eszterrel és Pepével, amikor közösen kialakítottuk a regényből a szövegkönyvet. A vezérfonal Eszter verziója volt, de bekerültek olyan szövegrészek, amelyekhez én ragaszkodtam, mások kikerültek. Egy jelenetnek még most sem biztos a sorsa, remélem, megmarad. Utána példánnyal a kézben pár napot próbáltunk is, aztán a miskolci bemutatóm miatt el kellett kicsit tenni a darabot. A Boldogtalanok premierje után újra elővettük és egy még dolgoztunk rajta. A valódi, "belemenős próbafolyamat az most zajlik. Novemberben megint pár hétre eltesszük és 25-i premier előtt vesszük elő újra. Érdekes így próbálni, a szünetekben ülepszik az anyag, tisztul.

 

Nem ijesztő, hogy egy osztályterem kicsi és közel vannak a nézők?

 

Nagyon szeretem a kicsi tereket! Van is egy félelmem, hogy nem vagyok nagyszínpadra való. (Nevet.) Néhány kivétellel leginkább kis terekben játszottam. Én bírom, hogy közel vannak a nézők: pici gesztusokat kell csinálni, mégis erősen tudnak hatni. Arra kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a találkozás a középiskolásokkal. Biztosan más lesz gimiseknek játszani egy napsütötte délelőttön és este, egy színházi térben, felnőtteknek.

 

Aki látott téged korábbi szerepekben, azt gondolhatja, közel állhat hozzád ez a lány, a nagypapa pedig épp ellenkezőleg.

 

Az biztos, hogy már most nagyon a szívemhez nőtt ez a szerep. A nagypapát persze én is utálom, de ő is szenved. Talán ő a legszánalmasabb és legsérültebb a történetben. Az egyik dokumentum részletben azt írja egy nő, hogy amikor megakadályozták a nagyapját, hogy továbbra is molesztálja őt, a nagyapja egyszerűen beleőrült. A halálos ágyán egyedül őt ismerte föl. Ez a nagypapa tényleg szerelmes ebbe a kislányba. Csak beteg a lelke és önző. És nem lát rá a saját devianciájára. Egy összekavarodott, sebzett, segítségre szoruló ember.

 

 

Borzasztó kínos témával foglalkozik a Nézőművészeti Kft. és a MaNNa közös előadása, a Soha senkinek – gyerekkori szexuális abúzussal és ennek elsődleges környezeti reflektálatlanságával, azzal, hogyan marad magára egy gyermek mindazzal a rettenettel, amit folyamatosan elszenved.

 

 

Átláthatatlan mennyiségű szöveg, könyv érhető el manapság, rengetegen írnak, és ez jó, mert a mainstream szép- és bulvárirodalom mellett egyre inkább elérhetővé válik az a fajta problémairodalom is, ami nem metaforákban vagy költői képekben, az örökkévalóságnak szántan mutatja meg az adott problémát, hanem kegyetlenül hétköznapi módon. Beate Teresa Hanika Soha senkinek című könyve is ilyen, egy nagy belső beszéd, ami formailag egyszerű, világos, jól befogadható és szabatos szöveg, és amit Gyulay Eszter dramaturg megtalált és elkészítette belőle az előadás alapanyagát. 

 

 A színrevitellel egyébként valamivel kibírhatóbbá tette Hanika szövegét, és mindenekelőtt alkalmassá a színházi munkára, amit aztán a színészekkel, Simkó Katalinnal és Moldvai Kiss Andreával, illetve Scherer Péterrendezővel szépen el is végeztek. Simkó Katalin egészen kivételes színészi alapossággal, érzékenységgel, odaadással és eltökéltséggel jelenítette meg ennek a lánynak a típustörténetét, a szöveg mögötti tartalmat is elénk tárva, a szavaknál is fájdalmasabb módon. Persze kár azt latolgatni, melyik forma az erősebb, szöveg vagy színház, mert egyfelől befogadója válogatja, másfelől azonban a nevezett probléma kapcsán nagyon lényegi, hogy ilyen színvonalon és másokkal közösen éljük át – aminek mindig megvan a varázsa, de itt konkrétan terápiás.

Aki nem találkozott az életében ilyesmivel, az még felnőttként is extrémnek, netán kitalációnak gondolja, hogy a nagypapa csókolgatja, fogdossa öt éves korától a lányunokáját, aki hiába is igyekszik segítséget kérni, felnőtt családtagjai nem akarnak tudni a dologról, vagy nem hisznek neki. (Hogy mennyire nem ritka, itt vannak az erre vonatkozó kutatási adatok. A szakemberek azt mindig hangoztatják, a téma mélyebb ismerete alapján egyértelműen nem arról van szó, hogy dél/kelet felé valóban kevesebb eset lenne, hanem számos társadalmi és intézményi különbség következtében bízvást tudható, nálunk sokkal magasabb a látencia.) 

 

Széles spektrumot mutat ez a történet a családon belüli erőszakból – nemcsak az idős férfirokon szexuális abúzusát (amit a legkevésbé sem mutat meg, hiszen az nem is megmutatható, de félreérthetetlenül elmondja, ami szintén pontos, hiszen azt csak rekonstruálni lehet, jó esetben elbeszélni), hanem az ilyesmi eltitkolásának, eliminálásának mechanizmusát is. Hogy a tapintatra és együttérzésre való hivatkozás hogyan működik gyilkos érzelmi zsarolásként, menthetetlen kényszerítésként. Hogy vannak, akiknek ezt jelenti a család, ami kívülről még oly rendesnek is tűnhet. A nagymama, aki a kislánynak kedves (annak ellenére, hogy feltehetően rég megszűnt önálló entitásként működni), nemcsak elnézi, hagyja ezt az abúzust, de tevőleg „ki is adja” a kislányt a szobából a nagypapának, azonban, hogy hibátlanul működjön érzelmi terrorral a titok, nagypapa hivatkozik is nagymama elégedettségére a kádban együttfürdeni vonakodó kislánynak: hogyha nagypapa jókedvű, elégedett, boldog, akkor nagymama is az. Amikor pedig a kislány többedszerre is el akarja mondani a szüleinek, hogy a nagyapja mit csinál vele, és bele is kezd, egyszerűen nem hallgatják meg – ez egy ilyen korszak, mondja az apja, mintha egy zavarba ejtő, kínos betegségről beszélne, nem kell komolyan venni, túl leszünk rajta.

 

A könyv és a belőle készült színház a valóság idealizált változata – ennyit mond az előadást követő beszélgetésen Simkó Katalin. A történetben ugyanis van egy szép szerelmi szál is, ami a kislány és egy vagány, jószívű lakótelepi fiú közt szövődik az elbeszélés idején – a témával foglalkozó terepeuták és erre irányuló vizsgálatok szerint a hasonlóképpen erőszakot elszenvedett fiatal nőknek nem szokott ilyen gördülékenyen menni az efféle kapcsolatteremtés. Továbbá ott van Moldvai Kiss Andrea figurája, Bitschek néni is, aki a nagyszülők szomszédjaként „ráérez” arra, mi is történik – alighanem ez is idealizált, hogy valaki egyszer csak kérés nélkül segít. Bár nem fordul hatósághoz, vagy rendőrséghez (újabb reália: hiszen a történet részletei arra is rámutatnak, hogy képtelenség lenne bárminemű eljárás során ezeket az abúzusokat bizonyítani – az előadásban ez a probléma is világossá válik), hanem a lehetőségei szerint maga próbál segíteni. Az előadás, a dramaturgia nagy erénye, hogy nem játssza el, csak ezt az egy alakot – és amikor nincs jelenetben, az első sor egyik szélén ül (nagyon is erős jelenléttel), így a kislányon kívül csak a tevőleg is segítő figura jelenik meg.

 

Az előadást követő beszélgetésen a két színésznő, a rendező és Heves Andrea pszichológus vett részt. Scherer Péter felvezette, majd megszólította a gimnazistákat, illetve végigmoderálta az estét. A ránézésre végzős korú fiúk és lányok olyan minőség-érzékenyek, olyan tájékozottak voltak, olyan ámulatosan tisztán elemeztek, úgy válaszoltak egymás felvetéseire, hogy hozzájuk képest az ilyen ügyekben ítélkező átlag magyar bíró fasorban sincs. Íme, néhány mondatuk: „Úgy jöttünk ide, hogy rendes színházat nézünk, de ez jobb volt annál. / Ezzel a témával a sajtóban sem lehet találkozni. / Miért találna ki pont ilyet egy kamasz?”

 

A pszichológus minden egyes megszólalásra helyeselt, és mondott pár, az elhangzottakhoz képest mérsékelten tartalmas, langyos mondatot – lehet, hogy ilyen pozitív személyiség vagy ezt tartja üdvözítőnek, mindegy is, ez elég hamar kontraproduktív lett. Egy lány például a migrénje miatt folyton sötétített szobába elvonuló anyát hibáztatta, amire ugyancsak megerősítően bólogatott, aztán csönd lett, majd megszólalt egy fiú, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, hiszen ő lényegében halott, és nem véletlenül az. A pszichológus erre is bólogatott. Egy pillanatra az is bevillant, tán demonstrálja a bármit elhallgató családi idillt – persze marhaság volt ezt gondolnom. Nyilvánvaló, hogy nincs minden mozzanatnak egyetlen jó megfejtése – és most már tényleg csak az kell, hogy a pszichológiához is értsek –, de a meghívott szakértő semlegesen helyeslő gesztusai semmit nem tettek hozzá az egészhez, pedig beszélhetett volna néhány effektív dologról, a családon belüli erőszakról ugyanis tekintélyes mennyiségű szakirodalom szól. Bő fél óra után kezdett kifáradni, a vége felé lábalni a diskurzus, amikor egy pillanat alatt minden megfordult, megszólalt ugyanis egy nő: én érintett vagyok. És beszélt.

 

 

A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Zrt. TABU KÖNYVEK sorozatában, Győri Hanna fordításában, 2011-ben jelent meg az a német kisregény, melyből Gyulay Eszter dramaturg, Scherer Péter rendező, és két színész, Simkó Katalin és Moldvai Kiss Andrea készített egy tantermekben is forgalmazható előadást, tizenöt éven felüli nézőknek.

 

Itt, a Tháliában nem csupán egy adott iskola adja a közönséget, szabad a bejárás, vagyis bárki vehet jegyet, aki látni szeretné, mit takar a Soha, senkinek cím, s bárki részt vehet az előadást követő, pszichológus által moderált beszélgetésen is. De azért van itt is egy iskolai alapcsapat, mint később megtudom, az AKG diákjai nézik velem együtt a játékot.

 

Szenvedélyes, okos előadást látunk. Díszlet nincs, külön világítás nincs, csak a halaszthatatlan mondandó hullámai verődnek a hallgatósághoz. Sok évvel ezelőtt talán pódiumjátékként határoztuk volna meg a műfaját, mainapság osztályterem-színház néven futnak azok a – néha vitatható – produkciók, melyek a színházi élmény védernyője alatt beszélnek a mindenkori együttélés lelki, jogi vagy akár gazdasági buktatóiról, 30-60 főnyi hallgatóság előtt, játékokkal és beszélgetéssel kísérten. A hatás azon múlik, mennyire igaz maga a találkozás, mennyire érti a művész a közönsége problémáját, s elfogadja-e a közönség az előtte állókat. Ez a Scherer Péter által rendezett „beszélgető színház” a legjobbak közül való.

 

Pedig, ha van téma, melynek rengeteg a lehántandó burka, akkor a családon belüli, gyermekkori abúzus problémája ilyen. Magyarországra is érvényes a nemzetközi adat: 10 gyerek közül legalább hármat ér ilyen balszerencse. Ha kislányokról van szó, három-négy esetben, ha kisfiúkról, akkor tízből egy-két esetben történik szexuális háborgatás. A békén hagyott boldogok felnőtt korukban is értetlenül húzzák fel a szemöldöküket, s ha el is hiszik, többnyire túlzónak tartják a „kiderüléseket”. Pedig egy-egy esetről mindenki tud, s a falvakban, a lakótelepeken, sőt, az osztályokban is mindig akad, aki hallotta már, mi folyik a csukott ajtók mögött. De nincs rá hangosan kimondható szó, csak formátlan, émelyítő sejtés, mi történik a védtelen másikkal. Simkó Kati és Moldvai Kiss Andrea épp a sejtésekkel rendelkezők értő tanúvá válása érdekében hozza elénk a főhős történetét, minden remény szerint elősegítve a megmételyezettek menekülését és gyógyulását is.

 

Farmernadrágban, szürke pólóban ül az első széksor közepén, s hátrafordulva, halkan beszélget a lassan elcsöndesülő diákokkal „Kati”, a tizenhat éves iskolás lány. (A regénybeli Malvina 14 éves, de nagyon is indokolt őt színházilag öregíteni kicsit, hisz a sorra kerülő vallomáshoz lelki- és testi erő egyaránt szükséges, nem beszélve a mindvégig szükséges kommunikációs energiáról.) Majd elénk áll, s elmesél egy történetet, melyből megtudjuk, hogy darabos lelkű, nem igazán jó tanárnak tartott apjával, fejfájásos anyjával, s viháncoló nővérével él együtt, s a nagymama halála óta családi kötelességei közé tartozik, hogy rendszeresen látogassa nagyapját. Ezekre a látogatásokra Lizzy barátnője is elkísérte egy ideig, ám amikor Lizzy elmaradt, a nagypapa viselkedése megváltozott, s fogdosni, csókolgatni kezdte. A fullasztó élményt hiába jelzi a szüleinek, azok – ahogy az lenni szokott – őt hibáztatják, s nem hiszik egy szavát sem.

 

A nagyapa közelében lakik egy jó szemű, érzékeny, lengyel szomszédasszony (Moldvai Kiss Andrea), aki a töredékes benyomások ellenére is pontosan érzi, mekkora baj van.  Mivel a kényszerű látogatások nem úszhatók meg, a nagyapa közös kádfürdőzésre veszi rá a lányt, s ekkor szinte oktávot lép a történet, beszakad egy kisgyerekkori emlék, amikor a nagymama terelgette be rendszeresen a babácska forma kislányt, várakozó élete párjához, közös „pancsolásra”. A borzalmak akkor kezdődtek. (A kutatásokból tudjuk, hogy az öt éven aluli áldozatok zaklatása sokkal gyakoribb, mint amennyiről tudomást szerez a világ.)

 

Mind a kisregény, mind a színpadi feldolgozás minőségét mutatja, hogy a rettenetes történet felidézhető formában kerül feldolgozásra. Könyörületes megoldás az írótól, hogy beleképzel a sztoriba egy jóképű játszótéri srácot, akire már csak rágondolni is menekülés. Ráadásul a fiú kezdi érteni, mi történik a furcsán viselkedő lánnyal, s így fölrajzolódik egy remélhető boldogságvonal azon nézők és olvasók számára is, akiknek ez nem adatik meg.

 

Simkó Katalin nagyon egyszerű eszközökkel játszik el szinte minden szereplőt. Ő a fiú, az anya, az apa, s a nővér is. A különböző színházak és társulatok nagyon is élnek az ő egérke-változatával. Most meghökkentő látni, micsoda erő van ebben a titkon vörös hajú nőben, milyen vonzó ez a fojtottan nőies, száz évvel ezelőtti időket idéző, finom torokhang, melyen telten és szépen énekel is, s mennyire illik rá a szövegben megjelenő rejtélyesség, mikor a fiú azt mondja, „Te itt is vagy, meg nem is vagy itt.”  Ha többször látjuk őt, rá lehet jönni, mi is adja ezt a kettőző lebegést. Ha szemben áll velünk, észre lehet venni, hogy – mint Szendrey Júliáról mesélik – egy leheletnyit keresztbe néz. Csak épp annyira, hogy a sarka ne érje a földet, és csak addig, amíg föl nem csattan valami miatt, s talajra érkezik megint.

 

Ehhez a játékhoz okosnak és erősnek kell lenni. Nem csak a rögtönzéses pillanatok, a kikerülhetetlen beszólások miatt, hanem azért is, mert a szóba került téma kiveszi az erőt a nézői térdekből. Jó ilyenkor látni valakit, akire tapadhat a tekintet. S ebben az előadásban, a főhőst játszó Simkó Kati mellett föltűnik egy hétköznapi angyal, a varázsosan mosolygó lengyel szomszédasszony, Moldvai Kiss Andrea. Azt már többször észre lehetett venni, hogy Moldvai Kiss Andrea úgy viseli a színpadi ruhákat, hogy azok életre kelnek. Elegáns, kecses, ruganyos, olykor szinte fiús. De hogy a reménység hordozója is tud lenni, az most látható igazán. Olyan jóság árad belőle, olyan életismeret és olyan megértés van benne, hogy tán még villamoson is közelébe húzódna az ember, vagy ha otthon van, kis sámlira ülne, a térde közelébe.

 

Nagy és szükséges munka, tiszteletre méltó vállalkozás ez a produkció. A történetben a nagypapát – nem egészen tisztázott módon – szélütés éri, a szomszédasszony segítségével pedig kiderül minden gyalázat. A hitetlenkedő szülők eltűnnek a képből, a nővér és a húg képesek megfogni egymás kezét, a fiú pedig, a játszótérről, továbbra is várja a főhőst.

 

Az előadást követő beszélgetés a kicsit homályos bevezető instrukció ellenére zökkenőmentes, hiteles. A fiatalok mindent értenek. S amikor, jó negyven perc múltán, egy külső látogató, egy egyedül érkező, felnőtt nő szólásra emelkedik, s jelzi, ő az érintettek, a túlélők közé tartozik, egyszerre leperegnek az idézőjelek az estről, s egy résnyire megnyílik a valóság.

 

Hivatalos információk szerint „a gyerekkori szexuális abúzus 18 éves kor előtt kezdődik, de sokszor felnőtt korban is tart. Az áldozat az érzelmi függőség, szégyen és rettegés miatt benne marad a kapcsolatban akkor is, amikor látszólag anyagilag már független, esetleg el is költözött otthonról.” Nem, nem egyfajta túlhajtott szeretetről van szó, amivel sokan mentegetni próbálják az elkövetőket. A hatalom, a jogosultság hamis érzete és a lealjasult birtoklási vágy munkál ilyenkor. Beszélj róla! – mondják a felhívások. Elégtételt nem kapsz. De ki tudsz jutni belőle.