NÉZŐMŰVÉSZETI FŐISKOLA - sajtó

Az a fránya katarzis - Marik Noémi a Nézőművészeti Főiskoláról

 

A színház meghalt. Már 1214 napja. Meghalt, mert nézője fellázadt; mivel nem foglalkoztak vele eleget — annak ellenére, hogy egyetlen nézőre 12 rendező és 572 kritikus jutott.

 

A színház meghalt. Már 1214 napja. Meghalt, mert nézője fellázadt; mivel nem foglalkoztak vele eleget — annak ellenére, hogy egyetlen nézőre 12 rendező és 572 kritikus jutott. Am még-sincs veszve minden, akad ugyanis két ember, akinek valóban lételeme a színház, így mindent megtesz annak újjáélesztéséért. S megalapítja a Nézőművészeti Főiskolát, ahol a cél az ideális, professzionális néző kinevelése. A kurzusok pedig: szék- és néző-tértudomány, teatrobiológia, nézéselmélet, pislogáselimináció, sírástréning, tapselmélet és a vegetatív funkciók blokkolása. Merthogy a színházcsinálók által megálmodott tökéletes néző udvariasan közelíti meg a helyét, nem álmos, nem éhes, nem szomjas, nem gondol semmire és egyáltalán nem pislog, ezenkívül a kellő helyen és mértékben nevet, sír, tapsol és még katarzisa is van. Meglehetősen racionális és praktikus tehát a kurzuskínálat, mégis emocionális reakciót várnak tőlünk: a katarzist. És ha az nem születik meg — jöhet a távirányítással működő, elektródás, izotópos nézőstimulátor és a kommandós-asztronauta öltözék, hideg élelemmel, vizeletes zacskóval, takonyelszívóval, mosolyfixáló gumipókkal és húsz dekagrammos instant zacskós könnyel.

S Tasnádinál bizony jön is, merthogy az önmagát feladó, tökéletesen alázatos néző nem létezik. A színházcsináló viszont megszállottan, szinte zsarnokian vágyik rá. így jószándék ide, színházreform oda, minden még rosszabb irányba tart. Mert az, hogy a színház meghalt — szörnyű. De hogy feltámasztására menedzserszellemű hivatásos nézőképző nyílik — még ennél is szörnyűbb. A diplomával ellátott, bárhol, bármikor bevethető s multipont-rendszerben premizált „hivatásos néző" gondolata alapjaiban számolja fel a színházat. A katarzist pedig immár nem a színház, hanem az élet kisszerű magántragédiája hozza.

Történik pedig mindez 2009-ben, Tasnádi István legújabb utópisztikus szatírájában, amelyben tematikailag a néző a főszereplő. A dekoncentrált, az izgő-mozgó, az ásítozó. A néző (a valódi) pedig igen jól szórakozik mindezen. Ugyanakkor kissé zavarban is van, mert nem érti, hova akar a szerző kilyukadni. Oda, hogy ha a pénz, az érvényesülés profi szakembere kaparintja kezei közé a színházat — akkor ott bizony nagyon rossz irányba mennek a dolgok? Vagy: hogyha túl belterjessé, öncélúvá válik a színház, könnyen elfordul tőle az, akiért ez az egész születik, vagyis a néző? Vagy éppenséggel a nézőt kívánja ostorozni, annak könnyűvérűsége, éretlensége és szellemi lomhasága miatt? Lehet persze, hogy mindezt együtt akarja, hiszen egyik sem zárja ki a másikat — ámde akkor nem elég következetesen teszi; és a szerepek sem elég tisztázottak. így abban is bizonytalanok vagyunk, hogy a színész (Mucsi Zoltán) valóban nagy színész-e, a sikerorientált menedzser (Scherer Péter) valóban csupán árthat-e a színháznak, a zseniálisnak kikiáltott néző (Katona László) pedig valóban olyan ideális néző-e. A baj leginkább mégis az, hogy Tasnádi épp csak a felszínét érinti a problémáknak, tárgyának külsőségeiről beszél szatirikus éllel, parodisztikusan.

A szerző ide csap, oda csap, rendkívül szellemesen, leleményesen, ám a kiváló karakterteremtés, az ötletsorozat, a stiláris bravúrok, a remek poénok közepette mintha elveszne a lényeg. Jópofa, pamfletszerű antiutópia, üdítően szórakoztató görbe tükör marad így csupán az új mű, amelyben a megformálás — mind a színészek és a rendező, mind az író általi — szinte tökéletes, csak maga a mondanivaló kullog némileg lemaradva.

A mű érezhetően a vészcsengő szerepét kívánja betölteni. „Nagyon fontos, hogy fenntartsuk a színháznak azt az érzékenységét, hogy ha baj van, akkor jelezni tudjon" — nyilatkozta egy helyütt Tasnádi. Ez a vészcsengő azonban egyelőre csak elszórakoztat derűs hangjával, ám nem ráz fel, s berregése nem riaszt igazán. És bár Tasnádi valóban elég rémisztő képet fest elénk, mégis valahogy megkönnyebbülünk, hiszen mindez úgyis csak utópia, mi még nem tartunk itt. Példa rá a jelen előadás.

 

ZSÖLLYE

 

A marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán végeztem három éve, és a marosvásárhelyi színház tagja lettem. Schilling Árpád látta Rusznyák Gábor 2002-ben nálunk rendezett előadását, és meghívott bennünket — Viola Gábor kollégámat és engem — egy évadra a Krétakörbe. Az egy évadból aztán kettő lett. Az ideszerződésem előtt ment el a társulatból Csányi Sándor és Vinnai András; Csányi helyett a Liliomba, Vinnai helyett a Woyzeckbe kellett beugranom. Vásárhelyen még csak a Hazámhazám-beli feladatomról beszéltünk Schillinggel.

 

Úgy érzem, sokat tudunk adni egymásnak. A vásárhelyi főiskolán ugyanaz volt a helyzet, mint a színházban: egyaránt tanultuk a magyar és a román színjátszást, hiszen pesti és bukaresti tanárok is foglalkoztak velünk — Schilling munkamódszeréhez kifejezetten jó, hogy mind a kettőt ismerjük. Például sok rendezővel Vásárhelyen is improvizálva dolgoztunk. Bár a Hazámhazám első próbáin a régi krétakörösöknek sokkal könnyebben ment az improvizáció. Nem is csoda: évek óta dolgoznak egymással, nekem meg még idegen volt a társaság.

 

Nagyon sok figurát kipróbáltunk: voltam első szabadon választó és szerb menekült is, de Schillingek végül mind a két jelenetet kihúzták, úgyhogy maradtam postás a tömegben, akiből egyszer csak kijön az agresszív választó.

 

A történetet Tasnádi István, Árkosi Árpád és a színészek együtt találták ki — legtöbbször csak egy-egy szituáció vázát, amelyre szöveges jelenetet improvizáltunk; ennek alapján írta meg Tasi másnapra a kész változatot. De volt olyan is, hogy „kész anyagból" dolgoztunk. Rengeteget tanultam Scherer Pétertől és Mucsi Zoltántól az improvizációk alatt. Sokszor csak álltam és néztem, hogy hogyan dolgoznak. Húztak maguk után. Amikor egy kicsit elfeledkeztek rólam, mert a saját figurájukkal foglalkoztak, meg is ijedtem, hogy nem lesz erőm egyedül kitalálni a sajátomat. Nehéz volt „megszülnöm". Mindenfélével próbálkoztam, de azt sem akartam, hogy zavarja őket a jelenlétem. Rengeteg változata volt az általam játszott Nézőnek. „Ahogy benéztél itt, az jó" — mondta Árkosi az egyik próbán, és ebből, vagyis a Néző „nézéséből" jöttünk rá, hogy milyennek is kell lennie. De azt is nagyon szeretem, amikor „rendesen megírt" szerepet próbálok. Például Medvegyenkót a Sirályban, ahol a szövegből kell rájönnöm, hogy milyen is ő. Sőt Schilling szövegelemző Sirály-próbái még fontosabbak voltak a számomra, mint a Hazámhazám vagy a Nézőművészeti Főiskola improvizációs próbái. Elvonultunk két hétre a Hargitára, elemeztük a darabot, körbejártuk a szituációkat, közben megtanultuk a szöveget, és elkezdtünk improvizálni. A Fészek egyik kicsi termében játszunk majd, díszlet és jelmez nélkül, tehát minden a színészi munkától függ. Ha így is meg tudjuk tartani a jelenetek feszültségét és a nézők figyelmét, egészen különleges előadás jöhet létre.

 

Persze. Akkor hazamegyek. Egyébként sem volt célom, hogy áttelepedjem. A várost sem tudom megszokni. Csak akkor érzem igazán jól magam, amikor próbálunk.

A vásárhelyi társulat fiataljai közül akkor nagyon sokan elszerződtek a színháztól. Kapóra jött a Krétakör ajánlata?

Én nagyon jól éreztem magam Vásárhelyen: megismerhettem mind a magyar, mind a román színházi kultúrát, színházi formákat, hiszen az akkori igazgató, Béres András Bukarestből és Budapestről is hívott hozzánk rendezőket, ráadásul nagyon jó rendezőket. Azért is döntöttem Vásárhely mellett a főiskola után, mert ott nem egy-egy rendező határozta meg a színház arculatát. Aztán adminisztratív nehézségek miatt válságba került a színház: hihetetlen huzavona ment a bukaresti kultuszminisztérium és a megye között, hogy melyikhez tartozzunk; egyikük sem akart két társulattal működő, román-magyar színházat fenntartani. A társulaton belül is volt némi feszültség: a színészek egyik fele Anca Bradu, a másik fele Nóvák Eszter rendezéseitől idegenkedett. Nekem mindkettőjükkel élmény volt dolgozni, és nem is akartam otthagyni a társulatot, de annyit hallottam Schillingékről, és akkora szakmai kihívásnak éreztem az ajánlatukat, hogy úgy gondoltam, ilyen fiatalon butaság lenne nem kipróbálnom a velük való munkát. Novák Eszter Viola Gábort is, engem is hívott a Honvéd Együttesbe, ahová a vásárhelyi társulat többi fiatal színésze szerződött, de végül a Krétakör mellett döntöttünk.

 

SZERZŐ: TÖRÖK TAMARA 

2003.10.01.

ZSÖLLYE

 

Nem tudom, hogy a Nézőművészeti KFT mennyire nagyszabású megemlékezést fog rendezni abból az alkalomból, hogy szerdán (május 9-én) immár a 15. születésnapját fogja betölteni első saját előadása, amelyet azóta 325 alkalommal játszottak el. Ugyan mindenképp megírtam volna ezt ha nincs jubileum, de legyen akkor ez egy ünnepi bejegyzés.