A FAJOK EREDETE - sajtó

MI VOLT ELŐBB? - Halász Glória A fajok eredete előadásáról - KRITIKA

Az emberi faj fejlődését például annak visszafejlődésével hozzák párhuzamba...

A címben idézett klasszikus kérdést, na meg a tyúkra és a tojásra vonatkozó folytatását szó szerint fel is teszik a Charles Darwin evolúciós elméletét dobbantónak használó előadásban. A kérdésben feszegetett problematikához hasonlóan csúszik egybe a darabban a valóság és a fikció. Film pereg a filmben, vagyis film a színházban.

Több szál fonódik össze, illetve ellenpontozza a másikat a produkcióban. Az emberi faj fejlődését például annak visszafejlődésével hozzák párhuzamba: a Galambos Péter ismeretterjesztő filmeken edzett hangján megszólaló tudományos idézeteket hajléktalanok tengődésével vonják össze. Így a faj fennmaradását elősegítő győzelmes felegyenesedés szinonimája például a matracszendvicsből való kikecmergés lesz. Alantas, esetleg teljesen hétköznapi emberi gesztusok illusztrálják a fajunkkal való sorsfordító történéseket. Ez az egyébként idővel kiapadó humorforrás az előadás egyik szála, amely egyébként totális blődlibe csap át, amikor a hajléktalanok kéregetés gyanánt magnóról játszott zenére visznek végre „artistamutatványokat", amelyek éppen attól humorosak, hogy csak formájukban idézik a cirkuszi számokat, valójában üvegek felrugdosásáról, hasra esésről vagy a másik pofán vágásáról van szó. Sokszori alkalommal ez sem hat úgy és annyira, mint először. Fontos, hogy ezekkel a helyzetekkel szembesülünk először, majd a karakterekhez hozzáadódik a sorsuk, és kiderül, mit is láttunk a bevezető részben. Válasz érkezik a kérdésre: hogyan jutottak idáig? A nem kevésbé szürreális és komikus kiindulópont egy filmforgatás. A Mucsi Zoltán alakította, korábban egyetlen, a Duna TV éjszakai műsorsávjában adásba kerülő kisfilmet alkotó rendező filmet készít az akarnok producer (Scherer Péter) felkérésére. Pontosabban a producer a rendező egy meglévő, az emberi evolúcióról szóló forgatókönyvét vásárolja meg (rendezőstül), hogy garantáltan magas nézettségű szuperprodukciót mutasson be. Csirkéknek. A feladattól először természetesen ódzkodó filmes végül elvállalja a munkát, így kerül képbe a történet harmadik szereplője, a csirkegondozó (Thuróczy Szabolcs). A különösebbnél különösebb forgatási szituációk során a történetbe csöppen egy valódi csirke, a producer az állat alkalmatlansága okán és pénz híján csirkeruhát ölt, a gondozó pedig ősembernek öltözve lóbál egy mű kőbaltát. Az el sem készülő filmnek köszönhetően végül nem megtollasodnak, hanem tökéletesen legatyásodnak. Így a kör bezárul: ők a film elején látott hajléktalanok. Érdekes kérdés, hogy a róluk szóló jelenetek a rendező filmjének részletei-e (hiszen ő is erről a témáról akart filmet készíteni), vagy a szereplők valóságát mutatják meg, ahova a film juttatta őket. Tehát a többféle gondolati és időbeli sík többféle módon mosódik össze a darabban, valójában felfejthetetlen, melyik az indító, éppen ezért izgalmas ez a játék.

A fajok eredetét „munkatársként" jegyző Tasnádi István egy korábbi munkája, a Nézőművészeti Főiskola több alkalommal felidéződik az előadást nézve, elsősorban az evolúciós kerettörténet esetében, illetve a szerepek leosztásában, vagyis abban, hogy a Mucsi Scherer, Kapa-Pepe pároshoz ezúttal is csatlakozik egy kevésbé domináns, a történéseket inkább elszenvedő, mint mozgató figura. Az a darab azonban sokkal tisztábban beszélt valamiről, a színházfogyasztásról pro és kontra, mint a mostani bemutató, amelynek leginkább a dimenziókkal való említett játék az erénye. Hiszen kérdés marad, miről is szól a produkció? Természetesen többféle címkét rá lehet akasztani, beszélhet az emberiség sorvadásáról, miközben a fajunk mindenhatóságát ünnepeljük, esetleg a (hazai) filmkészítés vagy „kultúrakészítés" abszurditásáról. Az alakítások persze jók és szórakoztatóak, Mucsi Zoltán remekül hozza az önérzetes művészt, Scherer Péter az önjelölt, ámde láthatóan kisszerű producer-zsenit, akinek a bukása, önáltatásának lelepleződése tragikussá is tud válni, Thuróczy Szabolcs pedig dokumentarista igényességgel rajzolja meg az egykor szépreményű félvilági vállalkozóból csirkegondozóvá lett figurát, akinek csirkék iránti szeretete kifejezetten megérinti a nézőt ebben a bárgyú embervilágban.

A Dömötör Tamás rendezte előadás részleteiben rejlő eredetisége és szürrealitása ellenére nem találja meg azt a csapásirányt, amelyen haladva ezeket a tulajdonságokat, stílszerűen szólva, „ősrobbanássá" tudná egyesíteni. Mindenesetre a csirkét, tojást, csöveseket és filmipari self-made maneket tartalmazó képlet így is több petárdát hatásosan puffogtat el, és némileg el is gondolkodtat azzal, hogy az említett képlet eredménye minden kétséget kizáróan maga a homo sapiens.

A fajok eredete (Nézőművészeti Nonprofit Kft.)

Munkatársak: Tasnádi István, Papp Janó, Gyulay Eszter, Mátis Inez, Mervel Miklós, Kálmánchelyi Zoltán. Rendező: Dömötör Tamás

Játssza: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Thuróczy Szabolcs.

Sirály, 2010. szeptember 16.

Színház - Homo sapiens: Csáki Judit A fajok eredetéről

Pincemélyben, esetleg aluljáróban, fal mellett hever ócska matracon három hajléktalan. S mialatt szabatos és szakszerű mondatokban az ember egyedfejlődéséről ad frappáns összefoglalót Galambos Péter kellemes hangja, ők illusztrálják a mondatokat: egyikük félig fölemelkedik, vagyis erektál, lassan áll két lábra az igencsak kétes, ámbár megszokottan zaklatott éjszakai nyugalomból. Aztán emberré válnak mind, és kialakul a hierarchia, háromból már szépen futja rá - előbb az egyikük tojást reggelizik, másikuk kitörli a serpenyőt a maradék kiflivéggel, a harmadik már csak arrébb löki az üres serpenyőt. És mire felkerekednek, már ez a legutóbbi cipeli a motyó nagy részét, a másik egy keveset, a harmadik dölyfösen ballag. Majdnem kész a társadalom.

A fajok eredete című előadás a Sirályban látható, a Nézőművészeti Nonprofit Kft. hozza létre - legjobb, ha megszokjuk az ilyen és hasonló nevű színházi csoportosulásokat. A Sirály egyébként a jó szellemű befogadóhelyek közé tartozik, noha igen szerencsétlen adottságokkal bír az öblös "színházterem"; muszáj az oszlopokat belekomponálni a játéktérbe, és megoldani azt is, hogy járás nincsen, legföljebb oldalra lehet kilépni a nézők szeme elől. És mégis színházi hangulata van: élményt ígér, jót vagy rosszat, és tartja a szavát. Ezúttal Dömötör Tamás rendezte a Tasnádi István által írott darabot, amelyet Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Thúróczy Szabolcs ad elő. A lassan alakuló sztori életképekre támaszkodik, nagyjából két szálat vezet párhuzamosan.

Az egyik a "hajléktalanvonulat" - mintha ez lenne a végterméke a másiknak, ami maga a történet. A három férfi valóságos kis családot alkot a társadalmi számkivetettségben: figyelnek egymásra, a maguk módján megteremtik saját ünnepeiket, összetartoznak. Hétköznapi rutinjuk része a kunsztokkal való koldulás - a színészhármas remek jelenetei ezek: valójában semmi kis mutatványok nagy hanggal és széles gesztusokkal, a szánalmasság és a komikum elegyes keverékében.

A másik szál egy-egy monológgal indul: az egyik férfi egy kis büfében vélte megtalálni a számítását (amerikai katonáknak nyitotta Taszár közelében), de egy verekedés következtében börtönbe került, s onnan kiszabadulva egy csirkefarm gondnokaként igyekezett nyugodtan élni, a nescafé és a film iránti szenvedélyének hódolva. Utóbbit a csirkékkel is megosztotta: filmeket vetített nekik. Thúróczy Szabolcs kiegyensúlyozott játéka a csöndes-érzékeny lúzerből a menő hajléktalant teremti meg.

A másik férfi filmrendezőnek álmodta magát valaha; készített is egy rövidfilmet, "a Duna tévében vetítették, késő éjjel"; amikor is a harmadik férfi, a producer fölkeresi őt, és elmondja, hogy filmje óriási sikert aratott - a csirkék körében, a farmon. Rövid huzavona után - Tasnádi remek párbeszéde az önmegvalósítás fennkölt eszméje és a pénz alpári meggyőző ereje közt - megállapodnak egy új, immár direkte a csirkéknek készítendő pazar és hosszú film elkészítésében, és ekkor veszi kezdetét a klasszikussá vált "Kapa-Pepe"-páros legújabb nagykomédiája, melyben a producer Scherer egyre hajmeresztőbb csirkeötleteket nyom le a hisztérikusan ellenálló, de végül mindig beletörődő rendező (Mucsi) torkán. Pofátlan poénok sorjáznak, a közönség vinnyogva röhög; merő fikció, amelyből árad a rögvalóság bűze. Dömötör Tamás rendezésének ezek a filmforgatásos jelenetek a legjobb részei: fokozás és tempó és játék. Mucsi és Scherer otthonosan teszik egymás alá a poénokat, de rutinjukat mindig felülírja a találékonyság, a szellemesség.

És van egy igazi tyúk, fekete és idomítható. Ráül a tojásra, ha "rábeszélik", és arrébb megy, ha arrébb kell mennie: jól játszik. Furcsa fricska a színháznak: azért van ő ott, hogy egyszer csak bejöhessen a műtyúk, vagyis Scherer Péter tyúknak öltözve, és tyúkabb legyen a tyúknál. Csipegeti a kukoricát, kotkodácsol kicsit, rezegteti a fejét - mind a rendező bosszantására, aki néma tyúkot akar, színésztyúkot, filmhez való igazit. Az elvadult producer fantáziája tyúkjelmezben is a képtelenségek birodalmában csapong: szerelmi szálról álmodik "a pénzéért", közben eladósodik, a gigafilm fölemésztette minden vagyonát.

Mire visszatérünk a hajléktalanszálhoz, már nemcsak azt értjük, hogyan lesz minden evolúció alapja a csirke, vagyis a tojás, vagyis a tyúk, hanem azt is, hogy hogyan lesz hajléktalanná, a társadalomból számkivetetté néhány kétes egzisztencia, akiből ugyanezzel az erővel vagy ambícióval akár politikus is lehetett volna. A véletlen, mi más.

Tasnádi darabja erősen a konkrét helyzetre és a konkrét színészekre íródott; ez utóbbiak többnyire sikerrel egyensúlyoznak a két szál közt, bár tagadhatatlanul jobban érzik magukat a vegytisztán komédiás jelenetekben. Mi sem vagyunk másképp ezzel.

Amikor a legvégén egy újabb kunsztos kuncsorgás, részeg ordítozás után harsog a Life is Life, már tudjuk, hogy befordultunk a célegyenesbe. Nincs is hátra más, mint ismét kiteríteni a koszlott matracot, és lefeküdni a fal tövébe.

Végtermék - Koltai Tamás A fajok eredetéről

A fajok eredete című színjátékban, amelyet a Sirályban ad elő a Nézőművészeti Kft. (nyilván a „Főiskola" folytatása más eszközökkel), maga az ember, a homo sapiens a végtermék, amelynek keletkezéstörténetét hangbemondásos kiselőadás formájában ismertetik három csöves reggeli kászálódásának spontán illusztrációjaként. Fontos részleteket tudunk meg a törzsfejlődésről, végigkísérjük az eszközhasználatban megnyilvánuló ugrásszerű változás fokozatait (például amíg az egyik csöves hasztalan próbál tüzet csiholni a cigaretta meggyújtásához, a másik a pokróc alól kinyújtott karral kínálja föl az öngyújtó lángját), a két lábra álló mai ember közvetlen elődjét, a homo erectust pedig akkor azonosítjuk, amikor a bizonytalan egyensúlyú egyén némi erőlködéssel fölegyenesedik.

Ebben az esetben nem Darwin életművének mai színpadra alkalmazásáról van szó, csak kiindulópontról, amely azonban az ember emberré válásának folyamatát nem átallja a nagyszabású vállalkozás és az olykor kisszerű eredmény közötti ellentmondás arisztophanészi szatírájával, „a fordítottját kell érteni" sugallatával ábrázolni.

(Gyerekkoromban volt egy vastag szovjet könyvem, az volt a címe, Hogyan lett az ember óriás? Felnőve gyakran szerettem volna megkérdezni: és hogyan ment újra össze?) Az előadásban van egy jelenet, amely összemérhető az Igazság hasonló, ízlést próbáló jeleneteivel. A csövesek ünnepi vacsorára készülnek egy begurított kukatartályból. Akkurátusan előkészítenek papírtányért, műanyag eszcájgot, majd a kukából előszednek minden szart, ételmaradékot, kidobott kaját, koszos papírból kikanalazott nyúlós valamit, gyanús pépet, löttyöt, kenyérreszlit, mackósajt-háromszöget, miegymást, gondosan összekapargatják, kiporciózzák és jóízűen elfogyasztják. Mindezt megtervezett, összehangolt, egymásra utalt, szótlan mozdulatsorral kísérve, szinte rituálisan, és azzal a természetes, realista, sőt esztétikai magaslatra emelt eleganciával, ahogy Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Thuróczy Szabolcs műveli. Tisztára komolyan és tisztára viccesen.

A Tasnádi István megszövegezte improvizációknak a csöveskeretet meghaladó vonulata egy svihák producer által generált filmforgatás, melynek során az önművészetétől elszállt rendező (miután tizennyolc perc húsz másodperces dokumentumfilmje jó élettani hatást tett egy csirkefarm lakóira) csirkék százezreinek mint biztos közönségbázisnak készít játékfilmet, előbb élő csirkével, majd „beöltözött csirkeszínésszel". Mucsi adja a filmest, Scherer a producert (meg a csirkét), Thuróczy a csirkegondozót; gondolni lehet, mi jön ki ebből a kapapepe, plusz a búsképű pintérbélás együttműködése révén, az ízlésgarantált rendező, Dömötör Tamás segítségével. Jó mulatság, férfimunka. A trió néha visszamegy csövesbe, perselyező homeless cirkuszrevüt adnak elő botlábú akrobatikával, hasra­esős mutatványokkal. Belső átváltozó képességük varázslatos. A két plánt mint a homo sapiens két fejlődési fokát akár egy időfelbontásos reálsztori szintjén is összekapcsolhatjuk, de nem fontos. Az előadás nem lép föl arisztophanészi politizáló-szatirizáló igénnyel, de a végtermék egészséges étvággyal fogyasztható.