A LÁNY AKI... - sajtó

 

Népmeséhez illő a cím: A lány, aki hozott lélekből dolgozott. A mese pedig a mintakövetésről, az életsztereotípiáktól való elszakadás lehetetlenségről szól. Példázat azokról a körökről, amelyek fogva tartanak, amelyekből nincs szabadulás.

Nem éppen izgalmas tér: zöld mezőn három szék. Kettőn többnyire ülnek. Jobb oldalt egy férfi, közép felé, kissé hátrébb egy nő. Középkorúak, láthatóan értelmiségiek. A férfin öltöny, a nőn nyári ruha. Tőlük balra, kicsit előrébb valamivel fiatalabb férfi bőrdzsekiben, széke neki is van, de ő inkább álldogál. Jól látható, hogy azok ketten valahogy összetartoznak, a harmadik kívülálló. Ondraschek Péter díszlete olyan, mint egy delfi jóslat. Mindent elmond, mégis csak utólag válik érthetővé.

 

Az idősebb férfi pszichológus, a fiatalabb rendőr. Egy öngyilkosság hátterét szeretnék feltárni, mindegyik a maga szakmája szerint. Az egyik a lelki, a másik a ténybeli hátterét. Ezért faggatják az asszonyt. Mindez azonban csak keret, mondhatnám azt is, hogy ürügy.

 

Alkalom ahhoz, hogy a szerző, Háy János formába öntse mindazt, ami a házasságról, illetve az emberi párkapcsolatokról fölgyülemlett benne.

 

Rendőri szempontból hasznavehető tény nem sok derül ki, annál több elemzést hallhatunk a köznapi élet lelki folyamatairól. Önelemző, minden tettüket, szavukat, döntésüket, gondolatukat reflektáló értelmiségieket látunk. És nemcsak figyelik magukat, de azt is tudják, hogy a megfigyelés befolyásolja, megváltoztatja a megfigyelés tárgyát. Önveszélyes foglalatosság tehát. Kiváltképp, ha kiindulása és végeredménye lényegében azonos: megtudjuk, hogy mindnyájan mintákat követünk, azt másoljuk, amit szüleinktől láttunk, bármennyire szeretnénk is hibáikat elkerülni, végül csak megismételjük azokat. A tragédiák elkerülhetetlenek. Ezt a tételt a szerző igen leleményesen és következetesen igyekszik bizonyítani. Időről időre megjeleníti azokat az élethelyzeteket, amelyekről hősei beszélnek, a mintákat és másolataikat. Az asszony saját anyjává változik, a pszichológus pedig eljátssza azokat a férfiakat, akikkel az asszony kapcsolatba került. Az apját, a férjét és a szeretőjét, illetve szeretőit.

 

Bonyolult, de világos, jól átlátható rendszer bontakozik ki, amely maga is leképezi, igazolja, szemlélteti, amit a szerző tudtunkra akar adni, illetve belénk akar sulykolni: a látszólagos különbségek mögötti azonosságokat. A jellemekét, a helyzetekét, a történetekét. Amelyek szükségszerűen megismétlődnek. A mintakövetés paradoxona, hogy akkor is követjük elődeinket, ha el akarunk szakadni tőlük, ha meg akarjuk tagadni őket, ha minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy mások legyünk, másként éljünk. Mindegy, hogy az anya elmondja-e, vagy éppen titkolni igyekszik, amit megtapasztalt, amit megtudott az életről, így sem, úgy sem kerülhetjük el, hogy ugyanoda jussunk. A szükségszerű mintakövetés az önbeteljesítő jóslatok módján működik, a sors elől menekülve is csak beteljesítjük azt.

 

A színházi élményhez elengedhetetlen izgalom, feszültség szellemi, intellektuális természetű.

 

Nem a cselekmény izgalmas, hanem a gondolkodás folyamata. A szövegfolyam drámaisága nem elsősorban a beszélők érveinek összeakaszkodásából fakad, sokkal inkább abból a szellemi-lelki erőfeszítésből táplálkozik, amit folytonosan sugall a szereplők magatartása, humora pedig a paradoxonokban való gondolkodásból, ami pedig nyilvánvalóan jön a kiinduló tétel paradox voltából. Minden gondolatmenet önellentmondásba torkollik, mint ahogyan minden emberi törekvés végeredményben az ellenkezőjére fordul. A szeretet gyűlöletté válik, a nyugalom irritál, az izgalmakat nem bírjuk elviselni. Mindez legalább annyira mulatságos, mint amilyen tragikus.

 

Hiszen amit látunk, hallunk, amit a dialógusokból megtudunk csak egy végtelen folyamat, egy vég nélkül ismétlődő körforgás egyetlen kanyarja. Egyetlen menet az örökös és lényege szerint mindig azonosan zajló küzdelemből, küszködésből. Az asszony addig kutatja, keresi az öngyilkosságok okát, míg maga is menekül az életből.

 

Szabó Máté rendezésének talán legfontosabb erénye, amit nem tesz. Nem próbálja meg a közismert színházi előítéletek és beidegzések szerint statikusnak, tehát unalmasnak képzelt alapszituációt ötletekkel, rátétekkel, fölösleges mozgásokkal tupírozni, dúsítani, felhabosítani. Csak annyi mozgást alkalmaz, amennyit a szöveg enged, illetve megkövetel. A szöveg életre keltését a színészi játékra bízza.

 

A szereposztással tulajdonképpen az előadás minden lényegi kérdését eldöntötte.

 

Mucsi Zoltán Háy szövegeinek specialistája, szakértője. A Nehéz és A Halottember – mindkettő Bérczes László rendezésében – legalábbis ezt bizonyítja. Az önmarcangoló értelmiségi kínlódások, tépelődések, rágódások széles skáláját képes megmutatni, miközben ezeknek a nyavalygásoknak önsajnáló, nárcisztikus oldalát is érezteti. A mostani darab pszichiátere kicsit más, bár alapjában hasonló. Az előbbi értelmiségi öntudatos, mondhatni öntelt változata. Büszke arra, hogy túlteszi magát a kételyein. Azonosul a feladatával, bár nemigen hisz benne. A többi férfit pedig, akit megjelenít, a lélekgyógyász értelmezésében adja. Nem változik át látványosan, inkább csak szerepjátékkal segít a lelki bajaival hozzá forduló páciensnek a történések felidézésében.

 

Moldvai Kiss Andrea félénk, visszahúzódásra hajlamos, talán kissé életidegen, ha nem életképtelen asszonyt alakít, aki mégis kénytelen élni. De szinte mindent, amivel az élet jár, szenvedéssel teli feladatként él meg. Kényszeredetten alkalmazkodik a helyzetekhez, amelyekbe az élet sodorja. Kelletlenül, de követi a mintákat. Mást nem tehet, mást nem is képes tenni. Kovács Krisztián nyomozóként jelentékeny értetlenséggel, ámuló rácsodálkozással szemléli, hallgatja, olykor kommentálja a rendőri szemmel átláthatatlan, rendőri észjárással értelmezhetetlen, megfoghatatlan, intézkedésre teljességgel alkalmatlan történéseket. Ő lenne a norma, a mérce, az ellenpélda? Inkább rezonőr, szemtanú, aki éppoly tehetetlen, mint a tragédia elszenvedői.

 

Háy János megkerülhetetlen szereplővé vált mind a kortárs magyar irodalom, mind a kortárs magyar színház területén. Három éve megjelent novelláskötetének, a Hozott léleknek egyik írása ihlette meg a Nézőművészeti Kft.-t, és ily módon született a Szkénével és az Ördögkatlan Produkcióval karöltve A lány, aki hozott lélekből dolgozott (a novellával megegyező) című előadás. A produkció egyszerűen tárja elénk a Háy írta művekre jellemző „ez már csak ilyen”, „úgysincs mit csinálni” reménytelen érzését, amely az életben, illetve az egyes emberi sorsokban előforduló körforgásszerű folyamatokat jellemezheti.

Noha Háy szövege ismét nagyon erős, vulgáris mivoltában költői, hétköznapiságában mégis ritmusos matériának bizonyult, a fanyar humorú prózából kialakított dialógusok kielégítették – talán meg is terhelték – a fület, azonban a szem kielégítetlen maradt az előadás végére. Annak ellenére, hogy a díszlet, vagyis a rétet jelző, padlón elhelyezett három szék önmagában sok asszociációra adott lehetőséget. A rét mint a természet szeretetének szimbóluma. A rét és a szék mint az ösztönös, a „természetes” - és a kompozíció, a megkonstruált, az „emberi” ötvözete. A rét mint a mélyet elrejtő szép, egyenletes felszín. Vagy a rét mint az emberi lélek, amely látszólag mindennapi, ám jobban szemügyre véve itt-ott feltűnik egy-egy virág és bizony,  egy vakondtúrás is. Egyik rét sem írható le és körvonalazható pontosan, miként egy ember lelke, érzelme, sorsa sem definiálható olyan könnyedén.

 

Főleg akkor nem, ha egy öngyilkos nő életének mozgatórugóit próbáljuk visszamenőleg megérteni, az „eseményre”, ahogyan a darabban nevezik, magyarázatot találni.  Bár az előadásban és a novellában egyaránt színre lépő Pszichológus erre tett kísérletet Mucsi Zoltán megformálásában.

 

Mucsi mindezt őszintén, hitelesen, szívbe markolóan tényszerűen és szárazon teszi, ahogyan az egy profi, öltönyös lélekbúvárhoz illik. Noha olykor-olykor megbicsaklott a nyelve az előadás folyamán, a Jászai Mari-díjas színész a fő karakteréből, az egy időben a páciensét kérdező, illetve a Rendőr kérdéseire válaszoló pszichológusból szinte észrevétlenül „változik át” részeges, később önmagát felakasztó Apává vagy éppen csábító Plasztikai sebésszé. Ily módon figuráit egy láncra felfűzve, az egyes nyelvi regisztereket és hangnemeket a szövegében elválasztva, ívesen mutatta be nekünk a Szkéné színpadán. 

 

Nem úgy a novellában csak megemlített, ám a színpadi adaptációban külön szereplőként fellépő Rendőr bőrébe bújt Kovács Krisztián, aki a Lány öngyilkossága kapcsán elindult nyomozás során, civil ruhásként hallgatta ki a lány terapeutáját. Ugyan a színész energikus entrée-val indít, és intenzív színpadi jelenléttel bír, az előadás előrehaladtával megmozdulásai, fizikai és verbális reakciói kissé egysíkúvá, akciói kiszámíthatóvá válnak. Ez azért is lehangoló, mert az ő figurája képviseli a keretet, a jelen, a „mi” időnkbe való visszacsatolást. Az esemény megértésének idejét.

 

És végül a kamaradarab fő- vagy inkább címszereplője, a Lány. Moldvai Kiss Andrea, aki odahozza nekünk a lelkét, hogy a közönség dolgozzon vele. Rajta. Érte. Háy eredeti írásában és a színlapon is a Lány elnevezés szerepel, ám a virágos ruhában (a virágos réten) megjelenő Moldvai minden mondatából, gesztusából és mimikájából árad a „Nő”. A nőiesség. A páciens, aki egészen a marék altató bevételéig mégis lány maradt. Mások és önmaga által sem értett, számító, szeretetért áhítozó és azt kolduló, magát a világ és a férfiak áldozatának tartó, önnön szexualitását kevésbé ismerő kislány. És ezt az ambivalens személyiséget egyszerűen megfogalmazott mondataival, nem túljátszott arcjátékával, ugyanakkor érzékletesen és kellő amplitúdóval hozza a színésznő.

 

Szabó Máté megérezte a Háy János írásai által sugárzott nyomasztó, elkeserítő, ám a maga cinikus módján mégis egy kis fénynyalábot beengedő légkört, amely olvasás közben érint meg bennünket. Van itt szerelemből adódó profitálás, száraz hüvely, szilikon-élőhús vegyület. Ám a színpadon csupán a markánsan artikulált mondatok, három, leginkább csak ülő ember beszélgetése révén kevésbé fogott el ez az érzés. Vannak feszült pillanatai az előadásnak, amelyek a kimondott, erőteljes kifejezés és az azt alig megjelenítő mozdulatsor lágysága, finomsága közötti disszonanciából születtek. Érdekes az alapkoncepció, miszerint a három szereplő állandóan, egy időben van jelen, ily módon egyszerre vagyunk tanúi az oknak (a Lány elromlott családi háttere, csupán a pénzen alapuló házassága, szexuális fájdalmai) és az okozatnak (a terápiás beszélgetés és a kihallgatás). Ugyanakkor az előadás, a „terápia” több dinamikát, több mozgást is elviselne. Hogy ne csak a fül és a szellem, hanem a szem is intenzíven dolgozzon.

 

Bár valójában már attól rosszul kellene éreznem magam, hogy „kukkolóként” betekintést nyerek egy szerencsétlen nő mindennapiságában mégsem mindennapi élettörténetébe. Hogy miért akartam mégis fokozni leselkedő szemem élvezetét? Talán az életkoromból adódó tapasztalatlanságom miatt. Vagy az egyre terjeszkedő vizuális kultúrának köszönhetően. De az sem kizárt, személyiségem rétjén e pontnál bukkan fel az a fránya vakondtúrás.

 

Háy János darabjaiban a közelit kutatja. A mikrokörnyezet intim, olykor meglehetősen durva részletei utalnak az egészre, vagyis a társadalom pillanatnyi morális állapotára. A helyzet finoman szólva is gyomorforgató.

 

Házasságok, párkapcsolatok, sodrások és sodródások tükre Háy János utóbbi színpadi munkáinak jelentős része. A szennyes kiteregetése. Hát bizony ez nem vonzó. Persze Háy mint például az előző darabjában a szintén a Szkénében bemutatott A halottemberben rendkívül pontosan vázol folyamatokat, egy idő után visszafordíthatatlan pusztító és önpusztító jelenségeket. Háy János most a szezon elején Szabó Máté által színre vitt A lány, aki hozott lélekből dolgozottcímű új drámája, amely egy novelláskötet címadó művéből született, nem kegyelmez. Pőrén, nyersen vágja a képünkbe azt, hogy gyakran épp azt ismételjük meg, amit nagyon el akarunk kerülni. Egy lány látja anyja küzdelmét apjával a kiszolgáltatottság és a kompromisszumok állandó útvesztőjét, amely determinálja a boldogtalanságot. Aztán felnőttként neki is hasonló jut, miközben gyerekként megígéri magának, hogy mindent megtesz ez ellen. Hiába, mégis ahogy a dráma címében áll, hozott lélekből dolgozik.

 

Háy egyáltalán nem szemérmes, hősei az intimitás, a szexualitás gyötrő kudarcait és önámító újrakezdéseit is megosztják a darabban. A rétegek is izgalmasak, hiszen egy család tragédiáját egy nyomozó és egy pszichológus beszélgetésen ismerhetjük meg. A felülettől a mélységig. A kezdettől a végig. A darab nem egyenletes, olykor elnagyoltabb, máskor felszikrázik és ilyenkor tényleg tud nagyon fájni. A színészek nincsenek könnyű helyzetben, szinte csak a szövegre hagyatkozhatnak. Mucsi Zoltán és Moldvai Kiss Andrea, akik civilben is párt alkotnak, több szerepben is helyt állnak. Mucsi egyébként is nagy Háy szakértőnek számít a drámaíró szövegeinek a tolmácsolását illetően. Most is bizonyítja alkalmasságát, erre, az egyáltalán nem egyszerű feladatra. Kovács Krisztián a trió harmadik tagjaként szintén erős jelenléttel játszik. A darab végén felvetődik: létezik-e igazság. A pszichológus erre ezt válaszolja: csak hazugságok vannak, amelyek hol hitelesen, hol hiteltelenül próbálnak igazságok lenni. És csak az tud segíteni, aki átlát a hazugságok hálózatán. Csakúgy mint a darabban, mi is gyakran elmagyarázzuk magunknak, hogy bizony jól átlátunk ezen a hálózaton, aztán szépen ugyanúgy részeseivé válunk, mint a többiek.  

 

A Szkénében Háy János ősbemutatót tartottak Mucsi Zoltán főszereplésével, aki az író Nehéz, illetve A halottember c. drámájában is fő- illetve címszerepet játszott. Igazi színházi esemény volt ez, erről következik egy rövid ajánló. Igazából a Mucsi-rajongók ennyi információ alapján is már rákereshetnek a Szkéné online-jegyvásárlási menüpontjára, mert a színészt egy ilyen volumenű szerepben lehetetlen kihagyni, de ettől még ezt-azt leírok az előadásról.

 

„Olyan, hogy minden tényleg jó – nincs!” – Ez, vagy valami nagyon hasonló elhangzott az előadásban, amely lehetne akár az egész Háy-életmű legalapvetőbb tételmondata is.

 

Novelláskötetei és drámái nagyobb hányadában nem mozdul el a mi korunkból, szereplői egyszerre áldozatok és bűnelkövetők, nem találnak kapaszkodót egyetlen idősíkban sem, és ráadásul kellemetlenül hasonlítanak ránk. Háy Jánosnak dobogós helyezése lehetne a világot a legkilátástalanabbnak bemutató magyar írók között, „az emberfaj sárkányfog vetemény – nincsen remény” – gondolat továbbfűzője. Labirintusában még véletlenül sincs egyetlen járat sem, amelyikben több csapda ne lenne elhelyezve. Aki ismeri, az persze nem is vár tőle holmi happy enddel végződő sztorit, tudjuk, hogy minél jobb lesz az előadás, annál rosszabbul fogjuk magunkat érezni a hallottaktól, viszont a csodás színészeknek jó esélye van arra, hogy egy-egy karakter tragédiáját mélységében is bemutassanak. Kis túlzással elmondható, hogy a mazochistáknak csinál színházat, akik nincsenek kevesen - most is megtöltötték a nézőteret, és még egy darabig meg is fogják-fogjuk. 

 

Mi, akik tudtuk, hogy mire megyünk, szintén megrázkódtunk egy-egy szokatlanabb megállapításnál, pl (kb): „csak azok maradnak együtt, akik gyűlölik egymást, bosszúból. Aki szeret valakit, az tudomásul veszi, hogy beleszeretett másba, és elengedi.” - És még volt néhány hasonló.

 

Ez a történet, amelyet a szerző drámának átírt (és Gyulay Eszterdramaturgként gondozott) még 2010-es írás, amelyik megjelent 2015-ben A hozott lélek című novelláskötetben is. Vele kapcsolatban erős emlékeim vannak, nem sokkal a megjelenése után közvetlenül egy BFZ-Bach koncert előtt olvastam el, nagyon mellbe vágott, és így ha lehet, még fokozottabban értékeltem a hangversenyt, és már ekkor tudtam, hogy Háy János igazságai elől Bach (és általában a zene) a legjobb menedék.

 

Szinte a teljes életmű ismeretében elmondható, hogy az emberek szinte minden cselekvési lehetősége katasztrofálisnak tűnik nála, de valahogy talán a művészet és azon belül is a színház, illetve a zenehallgatás területét kihagyta. Ez számomra új felismerés, most az előadás közben jutott eszembe, hogy azt mintha sose olvastam volna, hogy utóbbi is csak pótcselekvés és felesleges, de könnyen lehet, hogy ennek csak az az oka, hogy nem figyeltem eléggé, vagy esetleg az, hogy Háy világában olyan emberek vannak, akik nemigen foglalkoznak művészettel, hiába segítene rajtuk.

 

A színház erőt adhat, még ez az előadás is, amelynek világa mélyen pesszimista, és még csak nem  is igazán színházszerű maga a szöveg.

 

Szabó Máté színészei valóban "szépen mondják ki a rettenetet", a rendező maximálisan alkalmazkodik a történetmondás alaphelyzetéhez, tisztán mutatja meg nekünk a szereplők viszonyrendszerét - kihozta a darabból azt, ami kihozható, és szerencsére nagyszerű partnereket kapott a feladathoz.

 

Kovács Krisztián nyomozóként kihallgat egy, az élet szörnyűségeire némileg már érzéketlenné vált  pszichológust, Mucsi Zoltánt. A beszélgetés során felelevenedő jelenetekben Moldvai Kiss Andreajátssza a nőt, akinek élete terítékre került, sőt annak anyját is. Mucsi Zoltán a pszichológuson kívül a nő életének három további kulcsszereplőjét is megeleveníti: az apát, az építési vállalkozót és a plasztikai sebészt. Nem elhanyagolható mozzanat, hogy mindenki az életben betöltött legfőbb funkciója szerint említődik, név nélkül, így személytelenebbül - az író nyomatékosan érzékelteti, hogy tipikus jelenségekre akar rávilágítani, nem egy különleges életsorsot felmutatni, és ez így még felerősíti a történetből áradó kietlenséget. (Természetesen rengeteg függ a befogadó érzékenységétől is, lehet olyan néző, aki ismerve az író korábbi munkáit, már immunis az üzenetére, és csak a színészek munkáját élvezi, de első Háy-élményként minden bizonnyal kellően felkavaró élmény. Fel kell rá készülni, hogy nem egy felejtős előadás, még időről időre sokáig eszünkbe fog jutni egy-egy mozzanata.

 

Az, hogy a darab szövege novellából lett átdolgozva, érződik is rajta, és a szereplők rendkívül keveset mozognak, alig van jelenet, amelyben valamifajta testi kontaktusba kerülnek egymással. (Beszélgetés által idéznek fel beszélgetést, ez az alaphelyzete, és ez nem mozgalmas, csak az számít, hogy mit és hogyan mondanak el a színészek. ) A műfüves jellegű szőnyeg és rajta a három kényelmes szék épp elég díszletnek, jó, hogy legalább a háttér nem fekete, ha a szöveg hangulata az is. (Ondraschek Péter tervezte, ahogy a szereplők egy-egy öltözetét is, amelyek jól is jellemzik őket.)

 

Lehangoló szinte minden mozzanata az elhangzottaknak, lehangoló egy kiégéshez közelítő pszichológust látni, illetve egy alkoholista apát, a túlságosan az anyagiakra koncentráló anyát, akik mind modellként szolgálnak a megidézett lány/nő életében. Nehéz lenne megcáfolni Háy állítását – az ember viszi tovább a szülei mintáját, nem tudja az életét másként irányítani, ugyanazokba a csapdákba esik bele még akkor is, ha ezeket előre látja, és megpróbálja elkerülni.

 

Ami viszont ezt a nagy feketeséget ellensúlyozza (azon kívül, hogy az életmű is felvértez az újabb hasonló szövegek depresszív hatása ellen, hiszen egy idő után már tényleg nincs lejjebb): a színészek igazán nagyszerűek, és egészen biztosan élvezik a játékot. Ellentmondás, de mégis csak jó rájuk nézni, hiába keserves szinte minden, amit mondanak nekünk, elsősorban miattuk érdemes megnézni az előadást.

 

Kovács Krisztián alakításai eddig sem hagytak bennem hiányérzetet (ha valaki a szuperlatívuszokat jobban szereti: zseniális színész ő is), és most is jól esik ezt a nyomozót látni, aki átlagosan normális ember benyomását kelti, aki lelkiismeretesen végzi a munkáját.

 

Moldvai Kiss Andreáról még mindig eszembe jut radnótis időszaka, és akkor is, azóta is erős jelenlétű színésznő benyomását kelti. Ezúttal férjével együtt lép színpadra, játékuk összhangja kellemesen ellenpontozza a darab üzenetét.Látunk egy kissé könnyelmű nőt, aki valóban szinte mást sem tesz, viszi tovább szülei viselkedésmintáit, és megszólalásai által egyszerre vonz és taszít minket.

 

Mucsi Zoltán remek színészi állapotban van, a tavalyi évad kimerítő forgatásait túlélve, most mintha egészen kipihentnek tűnne.  Jól áll neki az öltöny és az ősz szakáll, ("nem sármtalan" - jut eszembe a Tóth János sorozat) nem tudom, hogy többi szerepe meddig teszi lehetővé, hogy megtartsa, nekem tetszett. Megjelenése alátámasztja szövegének egyes mozzanatait: „idősebb kora ellenére még férfiként is értelmezhető”, mégpedig vonzó férfiként. Az előadás néhány pillanatában érezhető volt, hogy még nem egészen a sajátja a hatalmas monológok minden sora. Ismét imponálóan nagy a teljesítménye, jutalomjátéknak tűnik a feladat, és miatta egyetérthetünk a szerzővel, és csak örülhetünk, hogy átdolgozta a novelláját. Sikeresen lép egyik szerepből a másikba, határozottan el tudja különíteni ezeket mindenféle átöltözés nélkül is. Nemcsak a leghosszabban játszott pszichológust, de a rövid jelenetekben előkerülő apát, az építkezési vállalkozót és a plasztikai sebészt is elhisszük neki.

 

Ugyan az előadást a színészek miatt érdemes elsősorban megnézni, de persze a műben felvetett húsbavágó kérdések beszélgetés-indítónak is alkalmasak, ennek kapcsán akár megtudhatjuk, hogy barátunk/kiszemelt élettárs-jelöltünk miként vélekedik a házasság intézményéről. (A Nóra 2-nél éreztem legutóbb azt, hogy az előadás legfőbb célja éppen ez, hogy megbeszéljék a nézők és továbbgondolják. Hozzátenném még: és változtassanak is rajta, de úgy tűnik, az író nem hisz abban, hogy a világ megjavítható.)

 

Háy János tényleg elveszi minden illúziónkat, de a színészek megfognak minket, mintegy védőhálót képeznek köztünk és a bemutatott meztelen valóság között. Akárhogy is van, lehet, hogy tényleg nincs működő párkapcsolat férfi és nő között, viszont látunk három csodálatos színészt, akiben nyugodtan lehet gyönyörködni, ráadásul köztük egy házaspárt, akik mintha jelenlétükkel, közös munkájukkal mégis kivételt képeznének a Háy János által bemutatott házasság-modell alól. Lehet, hogy a nézők végül mégsem fognak teljes elkeseredettségükben a Dunának menni előadás után, hanem szépen tudomásul veszik, hogy így működnek a dolgok.

 

Ezen a csütörtökön ráadásul túl szép este volt (a Szkénéből kilépve mindig láthatjuk a folyót, a kivilágított hidakat, a Várat, Gellérthegyet-miegymást), amely így végleg átbillentette a mérleget a pozitívumok oldalára, így még egy Háy-előadás után is kellemesnek tűnt az élet, amíg zenét hallgatva mentem hazafelé.

 

Pitypangos zöld pázsit borítja a színt. Ám a vakondtúrás már ott a gyep szélén, a mélyben munkálkodó erő egy pillanat alatt megbonthatja, tönkrezúzhatja a tökéletesnek látszó harmóniát, mint ahogy a pitypangok bóbitája is egy pillanat alatt lehet semmivé. A lány élete is éppily rebbenékeny, teste pedig – a plasztikai sebész jóvoltából – éppoly művi, mint itt a fű. A lelke sem élő: betokosodott a múltból öröklött mintákba.

 

Abszurd, szürreális és mindenekelőtt idegenségérzetet keltő a kép, ahogy ül a nyomozó, a pszichológus és a nő székén e zöld pusztába kivetve. Szabó Máté minimalista rendezésében a statikusságot rendeli a monológok sora mellé, és ez nem feltétlenül szerencsés. Ám az előadással, ami ősbemutató, nem ez a legfőbb gond. Hanem például rögtön maga a dráma. Merthogy az tulajdonképp nincs is. Háy tizenhat oldalas, kötetcímadó novelláját írta színre, bővítgette, dúsította, ám többnyire kilóg a lóláb, így nem lesz belőle szerves, élő anyag. Pedig a lány szavainak folytonos újraismétlése izgalmakat rejt, hiszen azok más színezetet nyernek a terapeutája szájából. A novellát a nyomozó ellenpontozó figurájának beemelésével is igyekezett drámává avatni, ám mindez olyan sutára, művire sikeredett, hogy csupán koloncként lóg a történeten. A papírmasé figurát még a nagyszerű Kovács Krisztiánnak sem sikerül 3D-ssé tenni.

 

A lány története is kissé egysíkú egy drámához. Háy ugyan próbál sok mindent felvetni kemény, kíméletlen, sokszor találó mondataival, ám nem megy igazán egyiknek sem a mélyére. Igazságmorzsákat kapunk csak, így új drámája sajátos, keserű bulvárként funkcionál csupán. Egyedül a vég, ami valóban ütős, ütősebb, mint a novelláé.

 

Az anyjának kiszolgáltatott lány rekonstruálja a maga számára anyja börtönét, szülei megküzdési stratégiáit, így számolva fel saját potenciális boldogságát. Ezzel elénk tárul egy dominóelv-szerűen működő boldogtalanságsor.

 

A már-már szemérmetlen intim közeliket hiába bújtatja Háy egy nyomozás köntösébe, kukkolónak érezhetjük magunkat. Empátiája a nőé, de igazán most is a kiábrándult, flegma pszichológus érdekli. Mucsi Zoltán fölényes szakmai tudással, mégis alázattal és intellektuális kíváncsisággal formálja a pszichológust. A blazírt, kesernyés szemlélődő, önreflexív alkat pedig úgy passzol hozzá, mint Hamupipőkéhez a cipője. Moldvai Kiss Andrea a nő minden életszakaszában meggyőző, kislányként éppúgy, mint kiégett feleségként. A nő árnyalatait finoman, mégis markánsan hozza. Egyszóval nem a színészeken múlott, hogy míg szüleink mintái valóban maradandó hatást gyakorolnak ránk, az arról szóló előadás nem.

 

Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál.

 

Akik valamennyire is járatosak Háy János írói világának utóbbi fejezeteiben, s akiknek netán megvolt valamely A Gézagyerek-előadás, vagy A Herner Ferike faterja, annak nem lesz idegen az a miliő, amely most a legújabb bemutatókból elébe tárul. A Szkénében a Háy-mesternovellából készült, A lány, aki hozott lélekből dolgozottcímű előadást mutatták be Szabó Máté rendezésében, míg a Pinceszínházban a jó öreg A Herner Ferike faterjacímű drámát vitte színre az immár rendezői feladatot is vállaló Börcsök Enikő.

 

A két előadás két külön világ, mind dramaturgiájában, mind színészi-rendezői megoldásaiban. Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál. A szkénébeli előadás matériája is alapvetően más, a novellában rejtező drámai gyúanyagot bontotta ki és dúsította föl, transzponálta színpadi művé az író. A lány, aki hozott lélekből dolgozottlátszólag statikus színmű, hiszen három, ülőhelyéről alig-alig elmozduló szereplő hosszú monológjaira épít. A drámai alaphelyzetben egy ötvenes pszichológus meséli végig hölgypáciensének történetét, s egy fiatal nyomozótiszt kérdezgeti közben a férfit, hogyan és miként esett meg, hogy a lány, illetve a nő reménytelen kapcsolatok között evickélve végül öngyilkos lett.

 

A szkénébeli előadás szellemi mozgatója Mucsi Zoltán figurája, aki többféle szerepkörben is megmutathatja drámai erejét. Mucsi egyszerre játssza el az apa, a vállalkozó, a rezignált pszichológus s a minden hájjal megkent, kiégett plasztikai sebész figuráját. Az alakok között nincs éles határvonal, a figurák mintegy átúsznak egymásba, s az átmeneteket mind Mucsi, mind a rendező, Szabó Máté finom érzékkel, plasztikusan oldja meg. Egyúttal mindvégig rácsodálkozhatunk Mucsi Zoltán érett jellemformáló művészetére, amelyben életismeret, emberismeret, s figuráinak olyan mélyről fakadó ironikus láttatása figyelhető meg, amely aztán az előadás legfőbb humorforrásává válik. Az a kőkemény, ám szenvtelenül hideg, szinte érzelemmentesen leíró ábrázolásmód, amely Háy művét jellemzi, Mucsi ajkán kap olyan érzékien dévaj, rezignációmentesen rideg, már-már jegesen cinikus megformálást, amely egyfajta koherens világnézet, létszemlélet lenyomatává válik. Háy az emberi viszonyokban dúló traumákról tudósít, szétzilált, kiégett kapcsolatokról, illúziótlanul komoran, szarkasztikusan. Az előadás ezt bontja ki színesen, elevenen, gyilkos humorral. Bravúros, ahogy a Mucsi játszotta figurák finom iróniával áttűnnek egymásba.

 

Ez az előadás ugyanakkor majdhogynem színházszerűtlen, hiszen a cselekvés mindössze annyi a játékban, hogy a játékidő döntő részében három szereplő ül a székén, s mondja végtelennek tetsző történeteit. Egyszer-egyszer azért fölkelnek, odamennek a másik szereplőhöz, de mozgásuk inkább jelzésszerű, mint funkcionális. A nyomozó (Kovács Krisztián), a közszolgálati egyetemen tanult, s naivan érdeklődő, vizslató tekintetével, néhol az eseményeken csodálkozva próbálja kiszedni alanyából, hogy mi is történt. A nő (Moldvai Kiss Andrea) egyszerre s érzékletesen játssza a csábító-elcsábuló nőt, s a nehéz sorsú asszonyt. A játéktér roppant egyszerű, zöld műfüves mező, apró virágokkal, vakondtúrással (Ondraschek Péter munkája). Az előadás, bár kissé statikus, nemcsak roppantul mulatságos, hanem dupla fenekű is; miközben jókat derülünk a pszichológus férfi mélyről fakadó, zsigeri iróniáján, ráláthatunk mai életek, sorsok kisszerűségére, szétesettségére. Mert Háy nemcsak a válások, a szétesett kapcsolatok specialistájának bizonyul ebben a művében (is), hanem ezúttal sajátos dramaturgiát is kidolgozott életanyagának bemutatására, s színpadi ábrázolására. A töredékes, töredezett nyelv, a lakonikus tőmondatok, a befejezetlen gondolatsorok, távoli utalások poézise élteti ezt a színpadi játékot, s teszi egy mindenestől lefokozott, mondhatni hiperrealista valóságábrázolás eszközévé. A szereplők, miközben történetüket mesélik, s néhol kommentálják, narrációként mondják el az eseményeket, olykor dialógusok közé szúrva. Ettől, a nézőpontok szüntelen váltogatásától lesz Háy színpadi nyelve olyan telítetten drámai, miközben a történetmesélés látszólag a leghétköznapibb módon zajlik.

 

Mindennek a bemutatásához, megérzékítéséhez persze színész kell, leginkább olyan, amilyennek ebben a szerepében is a Háy-specialista Mucsi mutatkozik. A nyomozó arcéle csak vázlatosan jelenik meg a játékban (igaz, az ő alakját kevéssé dolgozta ki Háy). A nő-anya átváltozásokat olykor élesen, szenvedélyesen rajzolja meg Moldvai Kiss Andrea.

 

A Pinceszínház előadása, A Herner Ferike faterja elsősorban vérbő komédia, időnként már-már a bohózatba csúszik, legalábbis ezt a vonulatot erősíti föl a frissen debütáló rendező, Börcsök Enikő.

 

A dráma a méltán elhíresült A Gézagyerek folytatása, s ez is éppúgy „istendráma”, mint volt az előzmény, azaz a végletekig lecsupaszított, pszeudonaturalista miliőben hőseink arra próbálnak választ találni, hogy van-e isten, mi értelme van az egyébként rendkívül sivár létnek, van-e túlvilág, megváltás, és így tovább. Három férfi ácsorog lapátnyélre dőlve a falusi árokban útkaparó munkásként, közmunkásként, miközben saját siralmas életükről s annak kontextusáról igyekeznek gondolkodni, tömör, sokszor humoros mondatokban ugratva egymást, s meditálva az emberi lét buktatóin. Időnként meglátogatja őket pöfögő kismotorján a színre gurulva a kikapós Marika, a polgármester titkárnője-barátnője, hogy szemrevételezze az egyébként értelmetlen közmunka hatékonyságát, s az érte kapott javadalmazás jogosságát. Bepillanthatunk aztán a falusi közrendőr mindennapjaiba, egy ugyancsak kietlen, szétesett, csikorgó házasságba, amelyben a kiszolgáltatott, nyomorult asszony elvágyódik onnan, ahol élnek, mert csak a hatóság emberének feleségét látják benne, s ki is közösítik, annak rendje és módja szerint. A háttérben gyilkosság is esik, pontosabban öngyilkosság, annak is a brutális változatából, mert hisz egy oszló emberi tetem bűzét hozza a tanyák felől hőseink felé a szél.

 

Borbiczki Ferenc, Lázár Balázs és Kaszás Gergő játsszák az akkurátus közmunkásokat. Borbiczki figurája (Herda Pityu) tűnődő, meditáló, Lázáré (Banda Lajos) darabosan szenvedélyes, Kaszásé (Krekács Béla) – különösen az előadás első jeleneteiben – elrajzolt, szétrajzolt, már-már bohózati. Kaszás Gergő egyszersmind aprólékosan kidolgozza az alakot, kifinomult gesztuskultúrával, s élénk mimikával állítja elénk a csipkelődő, vagány, önmagát és társait is kifigurázó férfi arcélét. Csúfondáros, önironikus alakot látunk, aki lecsap minden magas labdát, kihasznál minden lehetséges gesztikus és szövegpoént, s miközben bohóckodik, néha magába néz, elrémül vagy derül önmagán. A többi alak kevésbé kidolgozott, a morc, magának való rendőré (Molnár Csaba), a lestrapált feleségé (Búza Tímea) s a csacsogós titkárnőé, Marikáé (Juhász Réka), aki időről időre virgoncan bemotorozik a színre, hogy ellenőrizze a közmunkások tevékenységét, s elregélje legújabb hódításait. A férfiak persze rákattannak, de hiába, a polgármester babájával nem célszerű kikezdeni.

 

Az előadás, bár szinte végig mulatságos, csúszkál egyik végletből a másikba, a tragikomédiától a melodrámán át a bohózatig; Börcsök Enikő nagyjából a produkció közepe táján mintha valamelyest szabadon engedte volna a szereplőit: elvadult komédiázás, olykor harsány, s némiképp felturbózott „drámázás” kezdődik. Az apró teret ügyesen és funkcionálisan tagolva építette föl a díszletet tervező Tóth József: a kulisszák kopár utcát, rusztikus szobabelsőt, látszatidilli falusi hátteret mintáznak. A jelmezek közül kiemelkedik a csiricsáré öltözékekbe bújtatott titkárnő szerelése (Bozsik Ágnes munkája). S bár az előadás meglehetősen egyenetlen, időnként nyersen darabos, mégiscsak működik a maga módján, a maga koordináta-rendszerében: felvillantja Háy vérbő humorát, s valamennyit megőriz az „istendráma” tétova, bujkáló filozofikumából.

 

A két produkció közül a szkénébeli kínál igazi szellemi izgalmakat, még akkor is, ha ott látszólag statikus a játék. Ám Háy életismerete, humora, mélyről fakadó iróniája s jéghideg rezignációja mindkét előadásban ott csillámlik.

 

A lány, aki hozott lélekből dolgozott olyan előadás, amelynek nézői fogadtatását szinte teljes egészében az dönti el, hogyan viszonyul az adott néző az irodalmi alapanyaghoz.

 

Jelen esetben Háy János műveinek ahhoz a vonulatához, amelyekben a családi-, valamint a férfi-nő kapcsolatokat ábrázolja illúziótlan reménytelenséggel. (A darab az azonos című novella drámaátirata, amely a Hozott lélek című novelláskötetben jelent meg. Egyik olvasója így jellemezte a könyvet a moly.hu-n: „… mintha egy szomorú elefánt ’valóság’ feliratú pólóban rátérdelne a mellkasodra”). Ha a néző melankolikus belenyugvással fogadja a mélyfekete családi-társadalmi tablót, mondván, ha nem is ennyire ilyen a világ, azért tényleg: a kapcsolatok elromlanak, a gyerekekből nem lesz új messiás, a betegségek jönnek, mert a halál tolja maga előtt őket. Akkor miért ne mosolyogjunk kínunkban a szerzővel együtt, miért ne kárörvendjünk magunkon és másokon, hogy minek ez a nagy erőlködés, hiszen Háynak és Vörösmartynak is igaza van: „Nincsen remény! nincsen remény!”? Ezek a nézők minden bizonnyal szeretni fogják ezt az előadást.

 

Azok azonban, akiket idegesít a szándékoltan közhelyekből építkező, pszichologizáló írói világ, mert a magukét nem ilyennek látják, vagy éppen azért, mert ilyennek látják, és nem szeretik, ha ezt még művészi formában a képükbe is nyomják, nagy valószínűséggel ettől az előadástól sem fogják jobban megszeretni.

 

A szöveg ugyanis jelentősen behatárolja a színpadi lehetőségeket. Lényegében egy rendőrségi kihallgatás tanúi vagyunk, amelyből egy nő élete tárul fel. A rendőrtiszt a pszichiátert kérdezi ki mindarról, amit a kezelések során az asszonyról megtudott. Mucsi Zoltán pedig (aki a pszichiátert játssza) időnként kilép a szerepből, és egy-egy jelenet erejéig eljátssza a nő életének fontos férfiszereplőit is.

 

Szabó Máté rendező tiszteletben tartotta a szöveg sajátosságait, sőt, rá is játszott erre a lecsupaszított, mégis jelentétes térhasználattal. (Díszlet: Ondraschek Péter.) Virágos, zöld mezőben három rideg irodai széken, háromszög alakzatban ül a három színész: középen az asszonyt játszó Moldvai Kiss Andrea, egyik oldalon a rendőr szerepében Kovács Krisztián, a másikon Mucsi Zoltán. Az előadás első felében nagyon keveset mozognak, „csak” ülnek és beszélnek. Később ez változik valamennyit, de alapvetően mégis statikus játékot látunk, ahol a szövegen és a színészi interpretáción van a hangsúly.

 

Ebben a játékmódban Mucsi Zoltán nagyon otthon van. Hiszen igen nagy a gyakorlata múltidéző, monologizáló Háy-szövegek színpadi megjelenítésében, gondoljunk csak a Nehézre vagy A halottemberre.  Itt pszichiáterként megértő, szinte (de csak szinte!) derűs, joviális természetességgel sorolja a nő életének állomásait, idézi fel beszélgetéseiket. Nem cinikusan, inkább mintha egy természeti törvényszerűségről adna számot. Innen lép át időnként az apa, a férj vagy a plasztikai sebész szerető karakterébe. Ezek az oda-vissza váltások nagyon pontosak és természetesek. Nincs ma színész, aki jobban értené és érezné a Háy-szövegek lüktetését és belső igazságát, mint Mucsi Zoltán.

 

Kovács Krisztián karaktere és a szöveghez való viszonya több kérdőjelet vet fel. A rendőr, akit játszik, a Közszolgálati Egyetemen végzett – ezt többször is hangoztatja, ahogy azt is, hogy mi mindent tanultak ott. Például etikát és pszichológiát. Egyedül itt utal a szöveg a mai hazai közállapotokra, és a közönség veszi azt az ironikus felhangot is, ami éppen abból adódik, hogy a rendőrtiszt nem ironikusan, hanem komolyan gondolja, hogy ott sokoldalú képzés folyik, és szerencséje volt, hogy oda vették fel, nem tanárszakra. Kovács Krisztián annyira másként játszik, mint ahogy szokott, hogy egy ideig azt gondoltam, nem találja a hangot ehhez a szöveghez és karakterhez. De aztán arra jutottam, hogy éppen ezt a hangot célozta meg: a rendőrét, aki nem buta, nem hiányzik belőle az empátia sem, de mindent egy az egyben ért és kezel, mert hiányzik belőle az iróniára való képesség.

 

Moldvai Kiss Andrea alakítása is összetett képlet. Sokáig csendben ül, néma tanújaként a róla szóló beszélgetésnek. Aztán amikor megszólal, az ő hangütése is furcsán, idegenül cseng. Amire ráerősít az a nézői érzet, hogy amit mond, a legfinomabban szólva is bizarr: arról beszél, hogyan terhelte rá az anyja a még csak ötéves főszereplőre az apával folytatott szexuális életének csődjét. És innentől kezdve már inkább azt gondolja az ember, hogy ez a nem természetes hangütés szándékolt és adekvát. Már csak azért is, mert amikor a karakter kikerül a „gyónó” páciens pozíciójából, a színészi játék is felszabadul, sziporkázik (a plasztikai sebész szeretővel játszott jelenetekben). Külön színfoltja Moldvai Kiss Andrea játékának a kifejező, nem túlzó mimika.

 

Az a bizonyos elefánt, amit a kötet egyik olvasója emlegetett, ebben az előadásban nem bizonyul elviselhetetlenül nagy súlynak a néző mellén. Az alkotók iróniával, néhol már-már humorral könnyítenek ezen a súlyon. És kapunk a végére gondolkodnivalót is: hogy mennyit jelent a kilátástalan végjátékkal szemben egy év élet, a gyerekeknek egy évvel kevesebb árvaság.

 

Kérdések és válaszok hullámzása, melyet olykor üres, elcsépelt filozofálgatások és csattanós poénok törnek meg. Ez jellemzi Háy János 2015-ös Hozott lélek című kötetében megjelent novellájának színpadi változatát, A lány, aki hozott lélekből dolgozott-at.  Az átdolgozás a szerző munkája, és Szabó Máté rendezésében került színpadra. Az előadás során elfogott az az érzés – igaz, nem bánná tán a néző sem, ha ez intenzívebb lenne, – hogy képtelenek vagyunk szabadulni a múltunktól.

 

A Nyomozó kérdéseire válaszolva a Pszichológus egy páciense lelkét tárja fel. Talán így foglalható össze a darab cselekménye, melynek során minimalizmus járja át a Szkénét. Minimalista színpadkép (Ondraschek Péter), minimalista világítás (Mervel Miklós), még maga a színészi játék is alacsony lángon ég a darab nagy részében, mivel egy-két felállástól eltekintve, a színészek egy-egy széken ülve mondják szövegeiket. Ez meglepő választás egy ilyen kicsi stábbal, ennyire kevés színésszel létrehozott produkció esetében. Hét szerepen osztozik Mucsi Zoltán (Pszichológus, apa, építkezési vállalkozó, plasztikai sebész), Kovács Krisztián (Nyomozó) és Moldvai Kiss Andrea (Nő/lány, anya).

 

Az emberi kapcsolatok viszont annál  bonyolultabbak. Példának okáért, a Nő csak közvetlen azután képes élvezni az együttlétet férjével, miután megcsalja. Ezeknek a viszonyoknak a bonyolultsága azonban nehezen érzékelhető a fentebb említett színészi játék módja miatt. Egyszerűen   (lehet itt bukik el a terápia?) keveset látni a történtekből. Nehéz lenne eldönteni, hogy ez okos vagy félresikerült rendezői döntés

 

Egy-két pitypanggal, virágültetvénnyel, vakondtúrással tarkított zöld, füves rét, másnak esetleg kert. A lényeg, hogy a nyugalom, a megnyugvás, a béke és bizalom, a világtól szeparált, sziget benyomását kelti a nézőben a díszlet. Benne három szék, mögötte az üres sötétség. Ebben a környezetben ülnek és beszélnek az önző vágyakozás, aljas hibáztatás különböző fokozatairól és a lélek rétegeiről szereplőink. Ez a fajta játékstílus a darab elején izgalmasnak tűnik,  bizonyos idő után azonban a áldozataink és a nézők is kívánnák a cselekvést.

 

Itt ugyanis mindenki áldozat. A Pszichológus, a Nyomozó és a Nő egyaránt. Senki sem menekülhet pszichéjének mély elemzésétől, még a terapeuta sem. Ez a mű átírásakor hozott döntés okosan egészíti ki a novellában olvashatókat. De mégis, mi okozta ezt az áldozatszerepet, minek/kinek az áldozata, merül fel a kérdés a Nő esetében, aki a vizsgálandó lélek maga.

 

Az áldozat áldozatot szül. Az anya a férje áldozata, vagy éppen fordítva? A Nő az apja vagy az anyja sorsának az elszenvedője? A kérdések zöme nyitva marad, a darabnak nem célja, hogy megválaszolja őket. Egy azonban biztos, a darab végére senkiben sem tudunk bízni – ez az eredeti műből következő érzés. Még a Nőben sem, aki akkurátusan újraéli elődeinek tragédiáját, és egy boldogabb élet iránti örök vágyakozást, amit semmi sem tud kielégíteni, ennek következtében a hibáztatás örök örvényébe süllyed, egyre mélyebbre és mélyebbre. Igazi tragédia az övé, bár minden logikusan következik egymásból (a pszichológia felől nézve), mégis fáj belegondolni, hogy nem tud szabadulni sorsától(?), hogy a szabad akarat mennyire nem ér semmit, ha traumákkal van övezve.

 

Lelkünk azonban nem – vagy legalábbis nem mindig – a logika szabályai szerint működik. Sokszor nem egyértelmű, mi volt előbb, az ok vagy az okozat. Így joggal kérdőjeleződik meg a pszichológia legitimitása, ami ugyan nem feltétlenül tud segíteni az emberen, de legalább annak a belátásában tud, hogy mindez így van. Hogy ki mit kezd ezzel a tudással, azt mindenkinek magának kell eldöntenie.

 

Fiatal Nyomozónk azonban mindezt képtelen belátni. Hiszen szellemét még – a feltehetően nem olyan rég elvégzett – egyetemen tanultak hatják át, amit bő lére eresztett és színtiszta értékítéletekkel teli filozofálgatások formájában juttat kifejezésre. Széleskörű lexikális tudása figyelemre méltó, a lélek azonban csak ésszel fel nem fogható.

 

A megbotlásra a Nyomozó karaktere jó példa. Megszólalásai a darab jelentős részében kérdésekre korlátozódnak. Ül, oda-oda kérdez, néha felugrik, hevesen mondja a magáét, majd visszaül. Ráadásul a darabba becsempészett közéleti odaszólásokat is neki osztották ki, ezek azonban kevéssé működnek, mivel felületesek a lelki tartalmakhoz viszonyítva. Nincs rájuk szükség, mert nem tesznek hozzá semmit a darab egészéhez.

 

Így sajnos a Nyomozó ábrázolása leegyszerűsített és komolyan nem vehető marad. És ami talán a leginkább kifogásolható, hogy Moldvai Kiss Andrea remek alakítása, tragikus tündöklése (szemén keresztül a mélybe látni) háttérbe szorul, mivel a róla szóló dialógusok/monológok nagyon kevés teret hagynak ahhoz, hogy igazán érvényesülni tudjon. Jobb volna az ő játékából – ragyogásából, ordításából, kúszásából, csábításából és még megannyi másból – megismerni fájdalmát, mint más szavaiból. Alakítása a szavak áldozatává vált.Ily módon sokkal erősebb hatást keltene a nézőben. A dikció ezúttal az akció – és a darab – kárára érvényesült. Mindezek ellenére, és talán ez az, ami igazán számít, be kell látnunk, – ha tetszik, ha nem, – hogy mindannyian hozott lélekből dolgozunk.