KUTYAHARAPÁS - sajtó

 

Nem láttam a Honfoglalást, de a Saul fiát igen; untam a Kutyaszorítóban-t, a Kutyaharapás viszont tetszett: most akkor mennyire számítok magyarnak?

 

Az idén ötödik születésnapját ünneplő Vádli Alkalmi Színházi Társulás ma már társulat néven is futhatna, hiszen (többek között) Bercsényi Péter, Fodor Tamás, Nagypál Gábor, Király Attila, Kovács Krisztián és Szikszai Rémusz személyében a közönség egy olyan csapatot ismert meg az évek során, akik azon kívül, hogy a legnagyobb vádlival büszkélkedhetnek a magyar színházi szcénában, groteszk humorukkal és éles világlátásukkal garantálják előadásaik magas színvonalú szórakoztató és elgondolkodtató voltát. Legújabb bemutatójukhoz egy amerikai sztori szolgált alapul, Székely Csaba a Kutyaszorítóban című első egész estés Tarantino-film történetét írta át úgy, hogy az rólunk, a magyarságunk állandó bizonyítási kényszeréről és a társadalmunkra jellemző hozzá nem értésről szóljon – több-kevesebb sikerrel.

 

A Kutyaharapás című előadás szerencsére csak a vitathatatlanul értékes elemeit őrzi meg az amerikai kultfilmnek, vagyis a kiindulópontját és a dramaturgiáját. Az állandó bizalmatlanság, egymásra mutogatás, bemószerolás és amatőrizmus, melyek ha akarjuk, ha nem, mind a mai napig meghatározzák a társadalmunkat, tökéletesen leképezhetők egy gengszterbanda és egy spicli történetén keresztül. A Tarantino-film erőssége pont a feszült alaphelyzet megteremtésében rejlik, hiszen a spicliség gyanújának a felmerülésekor óhatatlanul elárulják magukat a szereplők, azonban az amerikai rendező itt megáll, és nem bontja ki az egyes szereplők történetét, nem engedi felszínre törni az igazi jellemüket. Sajnos ezt a hiányt a darab is csak félig tudja pótolni: annyi biztos, hogy Székely Csaba sokkal közelebb enged minket a szereplőkhöz azáltal, hogy az amerikai rendezőnél részletesebben megismerteti velünk, vagy épp kiszínezi a karakterek háttértörténetét. A pszichopata Ukránról például kiderül, hogy már évek óta gyengéd érzelmek fűzik a bandavezér fiához, Kicsidzsóhoz, és azt hiszi, hogy a szerelme a spicli, aki ezzel próbálja őt lerázni. A spicli beépülésének története pedig nemcsak színesebb köntöst, hanem többletjelentést is kap: a filmmel ellentétben a rendőr ugyanis nem egy egyszerű gengsztersztorival, hanem az „éterezés” taktikájával, azaz a célpont racionális gondolkodásának kiiktatásával és az érzelmeire hatással éri el, hogy megbízzanak benne és bevegyék a buliba. Ironikus, hogy a linearitást megtörő dramaturgiának köszönhetően az éterezés technikájáról először pont a megtévesztett gengsztertől hallunk, és csak később tudjuk meg, hogy a rendőr is ugyanezt az eszközt alkalmazta a beépüléséhez bandába. Úgy látszik, mindegy, hogy a törvény nevében, vagy ellen cselekszik az ember, az eszközök ugyanazok, innentől kezdve pedig megkérdőjeleződik, hogy mi, vagy ki számít jónak és rossznak. Ráadásul az amatőrizmus is mindkét félt jellemzi, hiszen sem a rendőrök, sem a bűnözők nem tudják sikeresen végrehajtani a tervezett akciójukat. Ez hát a kis magyar valóság, mely a díszlet rideg, fémes világába kampányplakáttal és reklámszatyorral tör be.

 

Bár a karakterek háttértörténeteiről többet megtudunk, a szereplők – ahogy a filmben is – egyformán szórakoztatóak és sematikusak: egyedül a Román (Mucsi Zoltán) és a rendőr/Szerb (Nagypál Gábor) figurája enged meg összetettebb jellemábrázolást, és ad teret valódi emberi érzelmek és kapcsolatok kibontakozására. E hiányt a színészek és a dialógusok mégis képesek elfeledtetni velünk. Érezni lehet, hogy Székely igyekezett a színészekre írni a szerepeket, ennek eredményeképpen születhetett meg a Mucsi Zoltán által játszott Román önironikus monológja is, melyben arra kéri a társait, hogy jegyezzék már meg egy életre, hogy nem Jánosnak, hanem Zoltánnak hívják azt a férfit, akin kívül nincs még egy olyan magyar színész, aki annyit káromkodott és üvöltött volna, mint ő. Az előadás másik erősségét a dialógusok és a bennük elhangzó éles poénok adják: míg a Kutyaszorítóban gengszterei a borravalóról és Madonna slágereiről, addig a Kutyaharapás bűnözői a Saul fia című filmről és közvetetten a magyarságról vitatkoznak, hiszen az Ukrán szerint egy zsidókról szóló filmet nem lehet magyar műnek tekinteni, és rögtön fel is hozza ellenpéldaként a Honfoglalást, az egyik legnagyobb magyarral, Franco Neróval a főszerepben. De példaként szolgálhat még erre egy másik filmből átvett jelenet, az álnevek kiosztásának az újraírása is. Míg a filmben az adja a poént, hogy a szereplők különböző színkódokat kapnak – így lesz például a Tarantino által játszott karakterből Mr. Brown, ami szerinte úgy hangzik, mint a Mr. Fos – addig az előadás figurái azon kezdenek el vitatkozni, hogy ki vegye fel a cigány, a román, a szerb, az ukrán, vagy épp a zsidó nevet.

 

Az előadás dramaturgiája a film flash back-technikáját követi azzal a kiegészítéssel, hogy az időbeli ugrásokat a Dead Line Airlines tévéreklámja köti össze: Pálmai Anna stewardess-karaktere a Halál Angyalaként tündököl, aki ijesztően bizarr mosolyával igyekszik felkészíteni a rendőrspiclit a halálra. E szerepével pedig felidézi az előadás elején felmerülő vitát a Saul fiáról, mely a Zsidó szerint nem Auschwitzról szól, hanem az ember felkészüléséről a halálra. Ezek után az Ukrán vajon a Kutyaharapást magyar előadásnak tartaná?

 

 

A bemutatott magyar valóság nem a magyar valóság, csak ami a felszínén úszkál.

 

Tarantino első nagyjátékfilmje, a magyarul Kutyaszorítóban címmel futó gengszter-kultfilm egy félresikerült bankrablás történetét meséli el: olyan gyorsan érkeznek meg a rendőrök a helyszínre, hogy egyértelmű, valaki spicli volt az elkövetők közül. A sztori nagyjából ennyi, nagy poénokat nem igazán lehet lelőni, hisz Tarantino már az első filmjében is az egyedi részletekre helyezi a hangsúlyt. A látszólag öncélú dialógusok Madonna Like a Virgin című popslágerének szövegértelmezéséről, a borravalóadás  filozófiájáról valójában nagyon finom eszközökkel a ’90-es évek Amerikájának atmoszféráját vázolják fel, a mohó, hamburgerközpontú fogyasztói társadalmat, ahol értékek és erkölcsök lényegében olyannyira nem léteznek már, hogy ebben a világban már egy ember halála is könnyedén komikumforrássá válhat (ld. Ponyvaregény).

 

Tarantino filmjének története tehát nem igazán nagy szám, a pár ikonikus kulcsjeleneten kívül (pl. Michael Madsen hátborzongató borotvapengés tánca) a tapintható, mégis ritkán mutatott környezet, az emberi kapcsolatok és azok hiánya a lényeges, Székely Csaba tehát igen nagy fába vágta a fejszéjét, amikor ezt a behatárolhatatlan atmoszférát akarta átültetni a magyar valóságba. Átültetni ugyanis kétségkívül lehetetlen, lefordítani pedig majdnem az. És persze felmerül a kellemetlen kérdés: mégis, miért lennénk kíváncsiak egy magyarra fordított Kutyaszorítóbanra, amikor ott van nekünk az eredeti? Székely Csaba Kutyaharapása legfeljebb csak tisztességes próbálkozásnak nevezhető: a hozzáadott magyar valóságot fölöslegesnek, az elvett részleteket pedig pótolhatatlannak érezzük.

 

A bemutatott magyar valóság ugyanis nem magyar valóság, csak ami a felszínén úszkál: a Mr. Pink, Mr. Orange stb. fedőnevekből Zsidó, Cigány, Tót, Ukrán, a Like a Virginszövegelemzésből túl sokat hallott Saul fiázás és kellemetlen nagymagyarkodás lett, az Ukrán (Király Attila) szélsőjobbos keménylegény, akit titkos románc fűz a főfőnök, Dzsó bácsi fiához, Kicsidzsóhoz (Bercsényi Péter), és még menekültellenes plakátokat parodizáló plakátok is feltűnnek. Mindez viszont nem ér el többet, mint hogy földrajzilag ne legyen kétségünk, hol vagyunk, de a magyar jelenkor hangulatát, valódi mélységeit egyáltalán nem érezzük. 

 

A történet leveti magáról a Pálmai Anna által alakított Deadline Airlines-stewardesst is, aki súlytalan narrátorként és az események kommentátoraként időről időre a haldokló Szerb (Nagypál Gábor) víziójaként jelenik meg a színpad hátterében felállított tévéképernyőn. Túlmagyarázottnak tűnik a Román (Mucsi Zoltán) és a Szerb között kialakuló apa-fiú viszony is, legfőképp azért, mert az eredeti mű anélkül teremti meg Mr. Orange és Mr. White között ugyanezt, hogy a „halott barátom fiának hiszlek”- magyarázatot be kéne vetnie. És bár maga a film is rekordokat döntött a maga 252 ’fuck’-jával, Székely Csabának mintha megszaladt volna a keze káromkodás-ügyben, amiből a néző annyit érez, hogy az alkotók vért izzadva igyekeztek minél több kacifántos káromkodással egymásra licitálni.

 

Viszont Szikszai Rémusz rendező (akinek szereplőként való felbukkanása saját rendezésében tetszetős hommage Tarantino felé, aki szintén felbukkant a Kutyaszorítóban) ezekre az alapokra  több mint korrekt gengszterdrámát épített: az előadás végig feszült és ritmikus, kiválóan játszik a kaotikus üvöltözés és a felfüggesztett mozdulatlanság rapszodikus váltogatásával: a bankrablás elpróbálásának jelenete az előadás talán  legfeszültebb három perce, az előadásbeli előadás furfangos szünetein érezzük, valóban hozzáad valamit az alaptörténethez. A színészi munkát is csak méltatni lehet: Nagypál Gábor képes megteremteni a szerepet játszó szereplő, a Szerb vívódását, az apa-fia viszony érzelmeibe belebonyolódó beépített rendőr kétségbeesését. Kaszás Gergő a hiperaktív Cigányként folyamatosan diktálja az előadás tempóját, Bercsényi Péter pedig a groteszk és felületes nyávogó beszédmód vagy kecses járás helyett egészen finom eszköztárból válogat a homoszexuális Kicsidzsó megformálásához.

 

A Kutyaharapás végeredményben tehát egy tisztességesen feszült gengszterdarabbá nőtt, ami az adaptációk örökös nyűgje, a felháborodott utánérzés és hiányolás folyamatosan fennálló kockázata mellett is tud szórakoztató előadásként működni, amennyiben a néző esetleg nem ismeri az alapul szolgáló filmet, vagy képes elengedni elvárásait. A Bányavidék-trilógiában vagy az alapul szolgáló filmben működő néplélek-feltárásnak viszont ordít a hiánya: hogy ne csak a mai témákról, hanem a máról is beszéljünk.

(2016. szeptember 11.)