Kutszegi Csaba: Pattankázni a sehovában

Kezdetben, Katona László mozdulatlanul és némán is beszédes figuráját látva, Oblomov jut eszembe. Ettől egyfajta (irodalmi) időutazásba kezdek, van idő rá, mert a színészek már a bevilágított színpadon ülnek, míg a publikum komótosan helyet foglal.

Messze kell az emlékezés szárnyán visszarepülnöm, egészen boldogult ifjúkoromig: Ivan Goncsarov regényét utoljára egyetemistaként tartottam a kezemben. (Igaz, s nyilván ezért az asszociáció, a minap Nyikita Mihalkov Oblomov-filmje a tévéképernyő elé ültetett, és szinte mozdulatlanul ott is tartott 135 percen át.) Aztán Katona Kicsibácsiként elmondja: „Egyvalamit nem szeretek: sietni…”. Ez tényleg maga Oblomov, gondolom, és máris megfejtem, miben lesz részem aznap este: megláthatom majd, hogy korunk hőse a felesleges ember, és képzeletemben Goncsarové mellé máris bújnak elő Puskin és Lermontov archetipikus alakjai.

Ám egyvalami nem stimmel: ez a Kicsibácsi elejétől végig harmonikusnak, furcsaságában is kiegyensúlyozottnak, sőt, szinte boldognak tetszik, és ez nem mondható el a 19. századi orosz irodalom kulcsfiguráiról, de úgy általában a mai magyar korunk hőseiről sem. A fejjel lefelé lógva alvó denevérek és a „mit tudhat a nyúl, mit nem?” kérdésének megvitatása, majd a nem éppen szokványos reggeli torna után bizonyosak lehetünk benne: nemcsak Kicsibácsi, hanem a felesége, Kicsinéni (Jankovics Anna), továbbá „Imikém, a bádognyuluk” (Jaskó Bálint) egyaránt, finoman fogalmazva is, szubnormális jelenség, konkrétan: mintha nem lennének teljesen komplettek.

Megerősíti ezt a benyomást Kicsibácsi egyik hangsúlyos tette, amikor is „kikukkant egyet”, vagyis a zárt szobabelsőből és egy léckerítéssel körbekerített – az egész nézőteret is magában foglaló – térből egy kb. A 2-es lapnyi zárt, nem is átlátszó, csak fényes ablaknyíláson át egy pillanatra kiles a külvilágra. Majd megállapítja, milyen szép nap van.

Ha a színpadon látható három, felnőttet játszó felnőttről hirtelen azt gondolnánk, hogy nem is felnőttek, hanem gyerekek, rögtön minden eddigi (és későbbi) történés logikus rendbe illeszkedne. A gyerekek esetében ugyanis teljesen normális dolog, hogy saját világukba belefeledkezve, csak néha kukkantanak ki a külvilágra, amelyet ráadásul – normális alaphelyzetben – csodálatosnak látnak. Továbbá kicsit sem furcsa, hogy eleve teljesíthetetlennek és értelmetlennek tetsző terveket igyekeznek rössel és elánnal megvalósítani, például vonalat akarnak húzni végig a földgolyón. Azon sem kell csodálkozni, hogy sokáig tart náluk egy átöltözés (ha „felnőttek” ennyi ideig öltöznének át a színpadon, az már idegesítene), és azon sem lehet fennakadni, hogy Imikémnek nem tetszik a saját neve, mert az „olyan, mint egy bot”. Egy idő után az is teljesen természetes, hogy listázni kezdik a felesleges holmikat (és vele az őket jelölő felesleges szavakat), az élet fontos, nagy versenyei közül pedig nyilván nem maradhat ki a csúcsdöntő gombócevés.

Hogy gyerekek, gyerekvilág témába, terítékre fognak kerülni, azt már a címből is sejteni lehet, pláne annak, aki ismeri Dániel András festő-grafikus-író Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imékém) című mesekönyvét, amelyben a parányi Kicsi család egy dióban lakik. Ám a színpadon Kicsibácsi és neje inkább felnőttnek néz ki – miközben gyerekekként viselkednek, olyan gyerekekként, akiknek gyerekük van. Ha jól emlékszem Kicsibácsi kezdi például a tipikus játékot: mi lenne, ha láthatatlan volnék? De Imikém, a bádognyuluk viszi el filozofikus síkra a felvetést (mert minden ellenkező elképzeléssel szemben a gyerekek nagy filozófusok, kedvenc érdeklődési területük az ontológia), amikor megfogalmazza: ha láthatatlan lennék, lennék-e egyáltalán? Kicsibácsi erre később csak rápakol: sehova menne, hogy elüldögéljen egy kicsit a sehovában. Már a gyerekek is félnek a haláltól. Lásd Kosztolányit, A szegény kisgyermek panaszai egyik versében: „Ó, a halál. / Mi ismerjük csak, pici gyerekek. / Utunkba áll / s könnyes, pityergő szájunk megremeg.” Igazából ugyanezt fejezi ki Imikém rettenetes félelme: el fogja kapni az Engesztelhetetlen Kislány, és majd pattankáznia kell vele…

Felnőtteket látunk akkor vagy gyerekeket a Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikémben? Esetleg gyerekeket felnőttszemmel vagy éppen fordítva: felnőtteket gyerekszemmel? Legszívesebben azt válaszolnám: ezt mindet, jól összekeverve. A gyerekes felnőttködés, gyerekes gyerekeskedés és infantilis felnőtt viselkedés furcsa kevercse nem élettől elrugaszkodott valami, nagyon is valóságos, létező dolog. E furcsa, kedves és szimpatikus kavalkád, a végig jelenlevő, mindent átfogó tisztázatlanság azonban olykor-olykor zavaró is tud lenni. Például amikor úgy érződik, hogy túl konkrét a rendezői és/vagy színészi szándék a publikum megnevettetésére, amelynek, ugye, igen nehéz ellenállni. De nekem általában a színházban jobban esik elcsodálkoznom a világ furcsa teremtményeinek (magunknak) a kétértelműségein, mint nagyokat derülni a színészek (jelen esetben például mindig korrekten és technikásan kivitelezett) ismerős teátrális gesztusain. Mindemellett persze röhögni is szeretetek, pl. akkor a legjobban, ha a színpadi figurákban magamra ismerek, ezáltal tkp. magamon röhögök.

Néha sajnálom, hogy a röhögtetés kicsit már megzavarja a megismeréssel egybekötött önismereti kalandomat, mert azt gondolom: több van ebben az előadás-ötletben, mint hogy megnézhetjük felnőttekbe transzponálva Dániel András gyermekkaraktereit, és nevethetünk rajta, milyen vicces ez. Engem például alaposan elgondolkodtat az alábbi ellentmondás: gyerekként kifejezetten hasznos, ha „felesleges ember” vagyok, ábrándozom, képzelődöm, fantáziával birtokba veszem a világot, felnőttként pedig nevetség, megvetés tárgya az önpusztító cselekvésképtelenségem. Mert érdekes, hogy a dús fantáziájú gyerek majdan felnőttként inkább cselekszik, mint ábrándozik, és a tapasztalat szerint ez fordítva is igaz. Arról nem is beszélve, hogy a fantáziálás, képzelgés, szemlélődés teszi igazán gazdaggá, tartalmassá az életet, amire ez évad egy másik színházi bemutatójának mottója is utal: „ha nem lóbálod eleget a lábad, elfecsérled az életed” (Leonardo da Vinci). Szerintem ugyanez az üzenete a Kicsi család darabvégi közös esőlesésének (ki ne szerette volna gyerekkorában csak úgy nézni az esőt).

Akár röhögünk, akár elgondolkodunk, elmondhatjuk: Gyulay Eszter színpadra alkalmazó és rendező (ismét) leleményesen választott témát, felkészült stábot irányítva, minden részletében színvonalas, élvezhető előadást hozott létre. Dániel András alapul szolgáló kiválasztott szövegrészleteire szép és működő szerkezetet alkotó együttműködésben épülnek a produkció tartópillérei, építőkövei. Mintha óvodaudvaron ülnénk mindannyian (díszlet: Játéknap Csapat; bútor: Redone Projekt), Jaskó Bálint az erre kialakított pályán többször is önfeledten körberollerez minket. Mozdulatain érződik Méhes Csaba tánc-, mozgás- és pantomimművész munkája (a „létrás számban” különösen). Illeszkednek Marton Róbert (Dániel Andrással közösen megszövegezett) dalbetétei is az egészbe, elvitathatatlan csúcspont Katona László „Lehettem volna, de nem lettem”-dala, amelynek kvázi kemény-rockos díszítései már-már Katona egyes krétakörös zenéléseit idézik. Jankovics Anna ügyes, jó helyre került táska-monológban (itt dicsérhetők meg Pirityi Emese praktikus-adekvát jelmezei) a vége felé feldobja az előadás gondolatiságát összegző, talán legfőbb megfigyelést: ha kifordítanánk (értsd: a táskát), „a kint lenne a bent”. Néha ezt meg kell tenni az egész világgal is.