ITT NEM AZ A CÉL, HOGY MEGGYÓGYULJUNK - interjú Scherer Péterrel
A témát általában a dramaturgunkkal, Gyulay Eszterrel közösen találjuk ki. Most ezt épp én dobtam fel, de neki is egyből megtetszett. Az alkotók közül majdnem mindenkinek van tesója, szóval bőven volt élményanyag, amiből dolgozhattunk.
Az nem fordult meg a fejedben, hogy te játszd a testvérét gyászoló főhőst?
Nem, mert a munkamódszerünk miatt eleve hatalmas kihívás egy nagyobb szerepet eljátszani. Egész más, mint ha egy kész szövegkönyvvel állnánk neki a próbafolyamatnak. Így rendezőként meg kell tartanom valamennyire a külső szemszöget is, hogy rálássak az előadásra, és a megfelelő pillanatban instruálni tudjam a többieket. Azt meg tudtam, hogy Katona Laci kihozza a maximumot a főszerepből, ahogy Simkó Kati is a magáéból.
Ha nincs szöveg, amiből ki lehet indulni, hogy láttok neki a próbáknak?
Vannak erre gyakorlatok, amelyek már a diákokkal is nagyon jól működtek, mikor tanítottam. Első körben például ismerkedünk. Kiülünk félkörbe, és akinek van kedve, beszél egy kicsit magáról. És ha mondjuk valaki épp egy cezaromán nagymamáról mesél, aki az egész családot sakkban tartja, akkor azt mondom:Oké, most mutasd meg nekem, milyen volt a beszédmodora!Vagy ha megérzek egy lüktető ritmust abban, ahogy az apjáról beszél valaki, akkor megkérem, hogy akkor ugyanezt írja meg rapszövegben. Valahogy így indulunk el a színházban is. Van például egy drogos darabunk, A gyáva, amiben legalább öt-hat sztori a főszereplő, Kovács Krisztián saját emléke. Neki persze soha nem volt semmi köze a droghoz, viszont azt mondtam neki, mikor nekiálltunk: szeretném, ha megkeresnéd fiatalkorodból az első berúgásélményedet, vagy mikor az első cigit titokban elszívtad a haverjaiddal. Képzeld el, hogy ez nem egyedi alkalom volt, hanem elindultál egy lejtőn, amin a mai napig nem tudsz megállni. Mi egy ilyen sztorit keresünk!
Akkor egy ilyen próbafolyamat kicsit terápiaként is működik?
Az a nagy különbség, hogy itt a fő cél mindig az előadás. Ha a sztori úgy kívánja, mindenféle erkölcsi gátlás nélkül összekeverjük két ember történetét. A Testvérestben is úgy összegyúrtuk a legkülönfélébb emlékeket, mint a sicc. Mert itt nem az a fontos, hogy meggyógyuljunk, hanem hogy összeálljon és jól működjön a darab.
De mindez mégis jóval személyesebb, mint egy hagyományos előadásnál. Születnek azért próba közben felismerések a saját életetekkel, döntéseitekkel vagy épp veszteségeitekkel kapcsolatban?
Persze, ez nem is kérdés. Bizonyos szempontból folyamatosan a tűzzel játszunk. Ugyan mindig egy ügy érdekébe állítjuk a próbafolyamatot, de ehhez aktívan használjuk mindnyájunk életéből azokat a szegmenseket, amelyek jól passzolnak a képbe. Folyamatosan keverjük a fikciót a valósággal, a végén pedig születik egy kentaur, amely jó esetben mozgásképes, sőt, ha a szárnyat jó helyre tesszük, még repülni is tud.
A Testvérestben te egy csipkelődő patológust játszol, aki sokat elmélkedik a halálról. Csak nekem ugrott be erről a híres párosotok Kapával a Nekem lámpást adott kezembe az úr Pestenből, ahol kötekedő sírásókat játszotok?
Most, hogy mondod, tényleg van némi kapcsolat. Azért szerintem ez egy kicsit filozofikusabb, árnyaltabb karakter, mint a Miki bácsinál volt. Volt egy beszélgetésem egy patológussal, ami nagyon megmaradt bennem. Erre építettük fel a figurát, meg a kórházi jelenetet, ami kidomborítja a gyász és a bürokrácia találkozásának abszurditását. Miközben neked ez életed egyik legfontosabb napja, neki lehet, hogy épp az a problémája, hogy nőtt a füle mögött egy pattanás. Vagy épp sietne haza, te meg bettoppansz, hogy meghalt apád.
A jelenet azt is jól bemutatja, hogy mennyire zavarba tudunk jönni ettől az egész kérdéstől, ezért gyakran inkább a szőnyeg alá söpörjük, hogy ne is kelljen beszélni róla. Szerinted is tabusítjuk a halált?
Teljes mértékben. Szerintem baj, hogy nem tanítják meg az embereket meghalni. Voltam egyszer Bali szigetén, ahol kicsit beleláttam abba, milyen az, ha a halálnak tényleg kultusza van. Betévedtünk egy templomnak tűnő épületbe, ahol odajött hozzánk egy idős férfi, és elmondta: ez nem templom, hanem az ő háza, de nagyon szívesen körbevezet minket. Állt ott egy dobogó, amin gyerekek játszottak, de kiderült róla, hogy egész más funkciója is van: mikor meghal valaki, oda teszik egy-két napra.Majd miután elvitték a holttestet a temetőbe, a dobogót lemossák, a gyerekek meg visszamennek játszani.
Ez azért egy teljesen más dolog, mint ami nálunk történik. A Testvérestben sem véletlenül utalunk az ezzel kapcsolatos ősi mítoszokra. Ha belegondolsz, a patológus tulajdonképpen Kharon modern megfelelője – ő a révész, aki átvisz minket a túlvilágra.
De egy másik élmény is nagyon inspirált. A nyáron láttam egy beszélgetést Röhrig Gézával, ahol elmesélte, hogy ő zsidó közösségekben szokott halottakat mosni. Számára ez nem kényszer vagy furcsa hóbort. Egyszerűen szereti csinálni, mert felemelő érzés, és megtisztulva jön ki onnan. Az ő története nagyon megfogott, és mindenképp szerettem volna megörökíteni. Meg akartam mutatni, hogy a halottakról gondoskodni nem valamiféle beteges dolog, hanem szép is lehet: felkészítek valakit egy utazásra. Ugyanolyan természetes, mint amikor anyukám reggel becsomagolta a tízórait az iskolába indulás előtt.
És ha így közel merészkedünk a halálhoz, akkor szerinted a saját halálfélelmünket is csökkenthetjük?
Nem tudom. Az okosok azt szokták mondani, hogy a halálfélelem minden félelemnek a gyökere. Mert az ember egyszerűen képtelen felfogni azt a kérlelhetetlen tényt, hogy egyszer el kell innen menni. Azok a természeti népek vagy törzsek, amelyeknek a mai napig megvannak a rítusaik, nyilván nem véletlenül csinálják így, hanem mert évezredes tapasztalatuk azt mutatja, hogy ez így jó. Mi meg ezt elveszítettük. Nehéz megmondani, mi lenne, ha nálunk is természetes lenne. De azért sok olyan próbálkozás van, amelyik jó irányba mutat, mint például a hospice. Mikor valaki megbetegszik, és nem vágják be egyből a kórházba, hanem otthon búcsúztatják el, és végig ott lehet körülötte a család. Nincs kétségem afelől, hogy ez a haldoklónak és az itt maradtaknak is sokat jelent.
A Testvérestet is viszitek majd gimikbe, mint a többi darabot?
Nem zárkózunk el tőle, de itt már kicsit túl nagy az eszközigény. Meg azért a téma is elég komor, így nem elsősorban a gimnazisták jelentik a célközönségét.
De épp az előbb említettük, hogy a fiatalokkal is beszélni kell az ilyesmiről.
Ez igaz, ezért mondom, ha hívnak, szívesen megyünk. Meg egyébként humoros is lett a darab, ami szerencsére már a premieren is kiderült, mert sokat nevettek a nézők a B32 galériában. Ennek nagyon örültem, mert hiszek az efféle érzelmi hullámvasútban. Ahogy első mesterem, Somogyi István mondta:ha nevet a közönség, a dráma dárdája is mélyebbre megy.A humor kinyitja a lelked, és egyszerűen mélyebbre engeded a következő pillanatot. Amúgy is azt gondolom, hogy a nevetés és a sírás iszonyatosan közel van egymáshoz. Mint a politikában a jobb- meg a baloldal, a félkör közepén majdnem összeérnek.
Ezt tudom igazolni, mert van olyan Chaplin-jelenet, ahol nálam egyszerre jön a kettő. Sírok, és közben dőlök a röhögéstől.
Pontosan erről van szó. Minden darabban arra ambicionálom a színészeket, hogy ne féljenek nyitni a humorra, bármilyen sötét a történet. A legnagyobb dráma közepén úgy jön egy nevetés, mint egy nagy pohár, jéghideg, buborékos szódavíz. Persze minden ízlés és arányérzék kérdése, a humornak is mindig a karakterekből kell következnie. Az például nem szerencsés, ha ökörködni kezdesz egy tragédia kellős közepén.
Az életben is jellemző rád ez a hozzáállás? Szoktad viccelődéssel oldani a feszült helyzeteket?
Mondhatnám azt, hogy a legkomolyabb helyzetekben is vicces fiú vagyok, de sajnos nem volna teljesen igaz. Ki tudok akadni azért rendesen, és bizonyos dolgok úgy megroggyantanak, hogy csak na.
Mint például?
Leginkább az, amikor tehetetlennek érzem magam. Olyankor kicsit elvesztem a humoromat. Ha belekeveredek egy abszurd szituációba, simán röhögök magamon is, de mikor teljesen tehetetlen vagyok, akkor felmegy a pumpa. Pedig valószínűleg jó lenne, ha képes lennék minden helyzetben megőrizni a jókedvemet, de sajnos nem mindig sikerül.
De akkor a színházban mindenből lehet viccet csinálni, akár a halálból is?
Persze, akárcsak Hernádi Gyula vagy Jancsó Miki bácsi tették, akik tényleg mindig mindennel tudtak viccelni. A Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten például végig egy nagy incselkedés a halállal. És az a csodálatos, hogy Miki bácsi ezt a filmet megcsinálta 78 évesen, aztán még élt tizenöt évet. Ő ott kezdett el barátkozni a saját halálával, és mindenki egyből azt mondta, hogy, na, elbúcsúzott a Jancsó. Aztán jött a második és a harmadik rész, mire leírták: Jancsó trilógiával búcsúzik. Ekkor felhívott minket a Kapával, hogy megkérdezze:Szerintetek nagy kibaszás lenne az újságírókkal, ha csinálnánk egy negyedik részt?Végül, ugye, lett belőle hat. Szerintem ez gyönyörű fricska a maga módján.
Azért az ifjúsági előadásaitok is súlyos témákat boncolgatnak, mint a drogfüggőség, a vakság vagy épp a családon belüli erőszak. Ezeket hogyan fogadják a diákok? Meglepődnek?
Mondok inkább konkrét példákat. Mindig megkérdezem utána, hogy mit szóltak hozzá, és ezek a legjellemzőbb válaszok: „tanulságos”, „megdöbbentő”, vagy egyszerűen annyit mondanak, „para”. Sokaknak tetszik, hogy úgy érezik, az ő nyelvükön szólal meg a darab. Erre büszke vagyok. Ha ilyen komoly témákat fel tudunk úgy dolgozni, hogy nem egyszerűsítjük le a problémát, de a fiataloknak is érdekes marad, az már nagy siker számunkra.
És számokban ez mit jelent? Hány diák látta eddig összesen a darabjaitokat?
Megdöbbentően sokan. A gyávából már a háromszázadikat fogjuk játszani márciusban, a Klamm háborúja 250 fölött van, de a Vakság is elhagyta a száat. A hat darabunk összesen 850 előadás fölött jár, és ennek a kétharmada suliban zajlott.
Ilyenkor a saját képetekre formáljátok az osztálytermet?
Igen, fél óra alatt átrendezzük, és komplett kis nézőteret alakítunk ki: hátul asztalok, előtte székek, legelöl meg tornatermi pad. Így egy terembe befér három osztály, de annál több nem is nagyon jöhet, mert 90 főben van maximálva a közönség.
És csend van végig, vagy előfordul, hogy fegyelmezni kell?
Néha eljutunk olyan sulikba, ahol a színházi kultúra teljesen ismeretlen. Nekik kicsit olyan ez, mint amikor az első filmvetítésekről kirohantak a nézők, mert nem hitték el, hogy a vásznon közeledő vonat nem fogja elütni őket. Az egy kicsit más világ, mikor olyanoknak játszol, akik életükben nem voltak még színházban. Simán visszaszólnak a színésznek a nézőtérről, vagy bekérdez az előadás közepén bármit, ami épp eszébe jut. Vannak nehéz pillanatok, de az a csodálatos, hogy ilyenkor is biztos akad öt olyan gyerek a teremben, akiben ez tényleg elindít valamit.
Ez miből látszik?
Például abból, hogy csapódnak hozzád. Az előadás után mindig ugyanaz a koreográfia: kivonul a csapat, de egyszer csak azt veszed észre, hogy ott maradt körülötted hat-nyolc gyerek. Nem feltétlenül beszélnek hozzád, csak ott állnak és csendben figyelnek. Az is megesik, hogy csak később derül ki, mekkora hatást gyakorolt az előadás: egyszer egy szűlőpáros szólalt fel A gyáva után, akik azért lettek kíváncsiak a darabra, mert a két gyerekük látta egy másik gimnáziumban. Elmesélték, hogy aznap a vacsora után olyan mély beszélgetés alakult ki közöttük, amilyenre még nem volt példa az elmúlt tizenöt évben.Nemcsak a darabról vagy a drogról, hanem ennek kapcsán mindenről.És ez annyira felvillanyozta őket, hogy feltétlenül meg akarták nézni az előadást. Szerintem már ezért az egyért megérte megcsinálni...
Ezek szerint nagy a kereslet az iskolák részéről az efféle érzékenyítő színházra?
Általánosítani nem akarok, és nem tudom, hogy ez mindig, mindenkivel így van-e, de a mi darabjainkat nagyon szeretik. Ez abból is látszik, hogy sokszor negyedszer, ötödször hívnak vissza ugyanoda. Persze fontos, hogy az előadásainkhoz mindig kapcsolódik drámafoglalkozás, vagy az adott téma szakértői, érintettjei jönnek beszélgetni. A gyáva után addiktológus, a Vakság után született vak ül le a gyerekekkel, az Ady/Petőfihez pedig egy igazi, hús-vér költőt viszünk nekik. Akkor aztán beindulhat a beszélgetés költészetről, rapről, slam poetryről vagy bármi egyébről...
Ez tök jó, bár az lenne az igazi, ha már az irodalomórán is kiderülne, hogy nem csak az a költészet, amit bajszos bácsik írtak kétszáz évvel ezelőtt, és benne van a tankönyvben. Szerinted megkapja egy magyar átlagdiák ezt a szemléletet az iskolában?
Ez nagy mértékben függ az iskola minőségétől és a tanártól. Járunk olyan gimibe, ahol az irodalomtanár Péterfy Borinak ír dalszövegeket. Ott biztos nincs ilyen probléma, máshol meg persze igen. De ahhoz, hogy mi eljussunk valahova, legalább egy olyan embernek kell lennie az iskolában, aki nyitott erre az egészre. Ez már eleve megszűri, hova hívnak minket. Arról nagyon nehéz nyilatkozni, hogy mi van azokban a sulikban, ahova soha senki nem jár.
De akkor te alapvetően bizakodó vagy a fiatalsággal kapcsolatban?
Igen. Mindig lenyűgöz a fiatalok bátorsága a véleményalkotás és a világról való gondolkodás terén. Még akkor is, ha időnként túlzott önbizalommal teszik ezt, mert, mondjuk, nincs meg a kellő tudásuk vagy tapasztalatuk hozzá. De tetszik, hogy legalább felvállalják véleményüket és elmondják, mit gondolnak. Én ehhez képest egy kuka, vidéki, kis suttyógyerek voltam ennyi idősen.
Tényleg? És szerettél suliba járni?
Hát, nem tett jót a gyomromnak, az biztos. Volt például egy földrajz-töri tanárom, aki olyan gyomorideget vitt be mindenkinek az órákon, hogy csak na. Vas megye egyik elit gimnáziumába jártam, ahonnan majdnem mindenkit felvettek az egyetemre. Én a középokosokhoz tartoztam, de így is simán bejutottam a műszakira. Szürkeállományban és az anyag átadásában tehát makulátlan volt az iskola, de a gyerekközpontú nevelésről nem sok szó esett. Ilyen szempontok nem nagyon merültek föl, bár akkoriban szerintem eleve nem sok gimnázium volt az országban, ahol ez dívott volna.
Tudsz amúgy más magyar színészről, aki műszakit végzett?
Ott van például Jordán Tamás, ő is mérnökként diplomázott. De nem túl gyakori életpályamodell, az biztos.
Alternatív színház és mozifilm, kőszínház és kereskedelmi tévé... Gyakorlatilag a teljes palettát lefeded, amit színészként le lehet. Melyikben érzed magad a legotthonosabban?
Épp a több lábon állást élvezem igazán. Jó kicsit kimenni valahonnan, és visszanézni rá egy másik közegből, ahol már egy egész más hierarchia működik. Amúgy is kicsit kívülálló típus vagyok. Tudod, színészek közt mérnök, mérnökök közt színész.Szeretek kicsit kilógni a sorból, és egy lépés távolságból rálátni a szakmánk belterjességére.Én például a mai napig összejárok a mérnök barátaimmal, elmegyünk korizni, vacsorázni vagy bármi ilyesmit csinálni. Nem vágyom arra, hogy a feleségem, a barátaim, a nővérem, a húgom és az anyám is színész legyen.
És mit gondolsz, a gyerekeid sem lesznek azok?
Szerintem nem, de ezt majd ők eldöntik. Félre ne érts, én imádom, hogy színész lettem. Ez a legjobb dolog, ami történhetett velem, még akkor is, ha sokszor nem volt könnyű.
Mi volt neked a legnagyobb színészi kihívás? Volt olyan pillanat, amikor elgondolkodtál azon, hogy jobb lett volna a nyugis mérnökélet?
Ahogy a mérnök barátaimat elnézem: olyan, hogy nyugis mérnökélet, talán nem is létezik. De a színház sem könnyű: életem egyik legnagyobb, legmegterhelőbb, legcsodálatosabb és egyben legfájdalmasabb kihívása Poncius Pilátus szerepe volt a Mester és Margaritában, amit 13 éven át játszottam a Szkénében. Mikor Somogyi István azt mondta, hogy én leszek Pilátus, visszakérdeztem, hogy biztos-e benne.
A regényt olvasva úgy éreztem, sosem fogok tudni felnőni ehhez a hihetetlenül összetett szerephez. Nagyon komoly viaskodásom volt a figurával, és olyan mély kudarcélményeim, mikor már nem a közönség reakciójából veszed le, hanem belülről érzed, hogy képtelen vagy megfelelni.Sokszor távoztam egyedül a Szkéné hátsó ajtaján előadás után.De aztán valahogy mégis belértem, beleöregedtem a szerepbe. Csak évek múltán értettem meg: Somogyi valószínűleg már az elején tudta, hogy nekem dolgom van azzal a tételmodattal, ami Pilátus szájából elhangzik, és úgy szól: a legnagyobb bűn a gyávaság.
