A GYÁVA - sajtómegjelenések

 

Hogy elérjek Palkonyára, a 13:00-kor kezdődő A gyávára, a 12:10-kor Nagyharsányba érkező buszra kellett felszállnom. Meglepően nagy tömeg várakozott a megállóban; ezen a járaton utazott és próbálta játékba vonni az utasokat a Busz-színház is. A pluszszolgáltatás plusz idővel jár, így éppen kezdésre értem a Faluház kapujához, ahol még nagyobb tömeg fogadott. Szerencsére nekem sikerült bejutnom, de az előadásra beszűrődő hangok tanúsága szerint nem mindenki járt ilyen jól – s ezt nem restellem megjegyezni, hiszen nem csak én (és a közönség) hallottam meg a kinti zajt, hanem a játékban lévő színész, sőt, nemcsak meghallotta, hanem reagált rá, zökkenőmentesen beleépítette az előadásba. Kovács Krisztián virtuóz, heroinista alakítását figyelhettük ugyanis.

 

(forrás: Ördögkatlan fesztivál)

 

         A Nézőművészeti Kft. és a Manna Kulturális Egyesület közös produkciója olyan színházi előadás, ami közvetlenül akar bekapcsolódni a társadalmi problémák megoldásának keresésébe; drog prevenciós program keretében iskoláról iskolára járnak vele szerzői. Krisztián egy drogos fiú, aki mesél nekünk magáról, cikázik a jelen és a múlt eseményei, valamint a megfogható, visszakereshető tapasztalatok és a belőlük táplálkozó képzettársítások között. Kovács Krisztián taglejtései, szavai, gondolatritmusai természetesek és őszinték, s a megtalált helyzetek, ismerős szituációk erőssé és hitelessé teszik a megformált figurát. Scherer Péter – aki az eredeti terv szerint csak rendezője a darabnak – két alkalommal próbál bejutni a fia szobájába, az ő szerepe inkább funkcionális, semmint sziporkázásnak teret adó, Krisztián alakját árnyalja és hozza közelebb a fiatal korosztályhoz.

 

         Az előadáshoz szorosan hozzátartozik az utána következő beszélgetés. Ez legtöbb esetben diákokkal történik és drámapedagógia foglalkozást is magába foglal, ma más jelleget öltött, de a bemelegítő-kezdő kérdések ugyanazok; a valóságból kölcsönzött részletek mennyiségére és milyenségére volt kíváncsi a néző – kétségek nélkül bízva a karakter jólformáltságában –; majd specifikus és általánosabb, a színházzal és a drogokkal kapcsolatos kérdések kerültek elő.

 

Ebben a formában egy átgondolt, ütős, problémafeltevő, nem agyonismételt és elcsépelt prevenciós fordulatokat szajkózó, a fiatalok valóságérzékelési küszöbjét eltaláló, élvezhető és szórakoztató, mégis komoly téttel bíró produkcióval van dolgunk. Remélem egyre több iskolában és játszóhelyen találkozhatunk vele a jövőben, nem korosztály vagy néző specifikus előadás, sőt.

 

 

persze, hogy már a címe is provokál. és pontosan tudjuk, ha reálisan nézzük: a társadalom borzalmaiból, elviselhetetlen igazságtalanságaiból az épeszű, épérzékű ember nem kér:

 

ha nincs meg az a személyes támogatás, a feltétlen szülői elfogadás (ami nyilván nem azt jelenti, hogy bármit megtehet az a gyerek, hanem azt, ami unásig van mondva: a szeretés), amelyben felnőtté lehet válni, stabil személlyé, akkor borulhat bármi -- csak szerencse kérdése.

 

 

(a hetedíziglenségnek milyen valósága az, hogy egy anya összeroppan attól, hogy a férje elhagyja, az már teljesen követhetetlen, de elgondolkodtatja az embert, csak a saját környzetében milyen mértékben alkalmasak szülőknek azok, akiknek gyerekei vannak). hány úgymond sikeres felnőttet látunk, aki meg sem közelíti emberi minőségben, intelligenciában ezt a "félrecsúszott" életű fiatal fiút.

 

krisztián -- ez a figura, akit kovács krisztián alakít, zavarbaejtően őszintén (az arcán levő gödröcskéről, ami a sajátja, azt mondja, egy csikk nyoma, amit egy, a társadalom torzságát mutató beteg alak égetett oda -- aki a társadalom sokkal elfogadottabb tagja, mint egy drogos, ugye -- az előadás története szerint // a közönség odaadja magát, tegnap egy fiú olyan igyekezettel pókmászott vele versenyt, hogy attól még hitelesebb lett az egész "játék") reagál érthetően, normálisan az őt körülvevő világra. aki belebolondul ebbe, aki kimenekülne, az az épeszű. nem az, aki túllép rajta, megalkuszik vele gyáván. laing bölcsek, balgák, bolondokjában is azt beszéli el, hogy ezért gondolja a betegeit normálisnak -- azóta sem fogadja be a pszichiátria ezt az alapállást, sőt a gyakorlat olyan arroganciával viszonyul a bajbanlevőkhöz, amit a szélesebb köztudat észre sem vesz. erről is szólt mellékszálon az előadás. a színészi őszinteség tényleg szívenszúrt, láttam a 17 éves gyerekemet, aki nincs semmiféle bajban. de észreveszem-e, ha lesz. tudok-e rá elég odaadóan figyelni, lehet-e velem őszinte mindig, amikor akar és a többi nyugtalanító kérdés. scherer péter erővel és esendőséggel mutatta meg ezt az alakot (lehet, hogy fájdalmas színészi feladat ez egy apának).

 

nincs tanulság, nincs jóságos tanács, nincs megoldás, már hogy is lenne, a világnak van rettenete, s ha éppen az néz az ember arcába, de közelről ám, akkor azon mit lehet megoldani, semmit. egy el nem mondott jószef attila vers van, aminek többször nekikezd krisztián -- az előadás mértéktartó jóízlését mutatja, hogy képesek voltak nemelmondani. a kamasz nézők, de bárki, aki nem ismeri és előveszi, beleborzong (gondolható, mit lépett volna a szavalóbajnok-versszakértő [ahogy garai gábort szavalt, meg kellett szakadni a röhögéstől] apa erre a versre: az egyik legszebb magyar istentelen versre). az előadás eszköztelensége lefegyverző, az igazsága pedig zavaró, nyugtalanító.

 

 

 

 

Megannyi fenyegető szülői intelmen és prevenciós foglalkozáson túl az a feltételes reflex már mindenkiben kialakult, hogy amennyiben drogossal találkozik, vagy félelemmel vegyes lenézéssel átmegy az utca túloldalára, vagy ha kikerülhetetlen a dolog (ti. mondjuk az ember fia, lánya, testvére stb. az illető), hát megpróbálja elhinni és elhitetni, hogy ilyen nem fordulhat elő. De előfordul, és ez amekkora trauma, annyira hétköznapi is: mindenki függ valamitől.

 

Kávé, cigi, pia, kóla, munka, telefon, fészbúk, internet – hogy csak a hagyományosabb és a vadiúj irányzatból merítsünk néhányat – ki az, aki valamelyiknek ne lenne szenvedélybetege? Persze a legtöbben erre nyilván azt mondjuk, hogy „én aztán kibírom nélküle”, aztán valahogy sohasem fordul úgy a helyzet, hogy rettenthetetlen önismeretünket valóban ki kelljen próbálnunk… Persze más – sokkal szembeszökőbb – a helyzet, ha valaki tizennégy évesen rászokik a hernyóra, és még húsz körül is csak a visszaesők táborát szaporítja. Krisztián ilyen. Ő már nem tudja azt mondani, hogy „én aztán kibírom nélküle”, ennyi metadonnal teletömve nehéz is lenne ezt váltig állítani. De Krisztián tudja magáról, hogy rajta van a szeren, és elkezd nekünk mesélni. Semmi extrát, csak hogy ki ő. Hogy zsebelték ki, mit szeret és mit nem, milyen otthon, milyen az apja, milyen volt, amikor agyonverték és lehugyozták a fejét, milyen volt gyereknek, milyen volt az anyja, amikor még megvolt meg a nagyi, amikor még volt. Hogy milyen volt Párizs, és miért érzett késztetést arra, hogy lopjon. Hogy milyen volt várni a dealert, hallgatni az apját, beszúrni a tűt, megúszni a lopást. Most Krisztiánnal dumálunk, csak épp ő dumál többet, és valószínűleg ő az őszintébb is. Krisztián ugyanis képes arra, ami ezt az őszinteséget lehetővé teszi: van rálátása saját magára, ráadásul intelligens.

 

A nézőnek nehéz is dolga: itt egy srác, aki pont olyan unott és elveszett, mint bármelyik kamasz, csak éppen gyakran lövi magát, egyébként tehetséges, zavarbaejtően közvetlen és intim, természetes és hétköznapi, nehéz így ítélkezni. Ki miatt, mi miatt lett drogos? Nincs bűnbak, nincs hibás, nincs tettes és áldozat, egy közeg van, aminek minden alkotóeleme többé-kevésbé hibás, és mi csak a jéghegy csúcsát látjuk csupán. Azonban Kovács Krisztián és Scherer Péter létrehozzák azt a rendszert, ami ezeknek a kisebb-nagyobb hibáknak igen széles skáláját foglalja magában, az apa-fiú kapcsolat nem csak egy általános kommunikációs szakadékot, hanem egy komplett társadalmi (emberi?) problémát mintáz meg, azt a közeget, amiben a látszat, a problémák becsomagolása, csillámporral való behintése és bedobozolása elszívja azt a maradék energiát is, ami egyébként a nagy rohanásban még megmarad, és hasznosan lehetne felhasználni.

 

Scherer Péter apafigurája plasztikus formába önti a következetlen, esetleges, a megélhetésnek alárendelt nevelés összes zsákutcáját, a szélsőséges érzelemkitörések és a probléma sötét szobába való elreteszelése pedig nyilván nem alkalmasak semmi olyanra, ami az előrelépés lehetőségét megteremthetné, Krisztián pedig cseppfolyóssá válik ebben a közegben. Kovács Krisztián azonban nem az áldozat kényelmes szerepébe bújik, hanem annak a közegnek a végtermékeként létezik, amit elmesél nekünk, játéka pedig a személyességnek azon a fokán mozog, ahol színház és valóság többé csak nagyon nehezen választható el egymástól, ez a közvetlenség pedig abszolút hitelt ad minden szónak és gesztusnak.

 

Így pedig nem nem egy klasszikus drogos történet elevenedik meg előttünk, hanem egy fiú története, egy drogos fiúé, aki pont ugyanannyira vergődik a saját maga, mint a környezete csapdájában, remek verseket ír, és igen sokáig húzta a maga keresztjét, amíg elkezdte magát megfogalmazni. Mert valahol itt a kulcs, az a kulcs, ami azt a szobát nyitja, amin az apa alig tud bejönni, és ami mögé Krisztiánnal együtt mi is egészen az utolsó pillanatig be vagyunk zárva. Krisztián azonban befejezi a mesélést, elmondott mindent, amit érdemes tudni erről ez egészről, most már nyugodtan ki lehet lépni az ajtón. Ezután már csak az van, amit látunk, amit láttunk, amiről érdemes nekünk is tovább dumálni, hiszen túlontúl ismerős a rendszer. Túlontúl ismerős.