A GONDNOK - sajtó

 

A színrevitel nagyobb szcenikai meglepetések nélküli tisztes munka...

 

Újra meg újra nekirugaszkodnak az angol abszurd emblematikus darabjának a színházcsinálók, talán nem véletlenül.

 

Pinter 1960-ban írott színműve mindig is kitűnő alkalmat jelentett három érett férfiszínésznek, hogy megcsillogtassa jellemábrázoló képességét, s a groteszk figuraépítés és csoportjáték módozatait. A félévszázados dráma persze magán viseli az egykor oly népszerű korstílus bélyegét, s az idő, mi tagadás, némiképp alámosta e hajdan revelatív világlátás és dramaturgia talapzatát, mégis, A gondnok kellően nyitott mű maradt ahhoz, hogy teret adjon kortársi érzékenységeknek.

S ha valaki, hát a Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László triásza kiváltképp alkalmas rá, hogy „csípőből" hozza a sejtelmes, lebegő többértelműséget, a verbális és gesztikus poénokat, a nyelvi töredezettséget, a stílusbeli fanyarságot. Szabó Máté rendező nem is nagyon tett mást, mint rábízta három színészére a játékot, s az ő tapasztalatukból, rutinjukból meg persze különleges képességeikből igyekezett életre hívni az előadás sajátos atmoszféráját. A színrevitel nagyobb szcenikai meglepetések nélküli tisztes munka (amit a mai ínséges világban ugyancsak meg kell becsülni), ám a darab s az idő koordinátáit, valamint a színészi kondíciókat is figyelembe véve, máris árnyaltabb a kép.

 

 

A tér, amelyben a cselekmény játszódik, kacatokkal, ócskaságokkal telezsúfolt, hosszúkás, kifutószerű szoba (díszlet-jelmez: Khell Csörsz), amelyben egymásra hányva, szeszélyes összevisszaságban hevernek használati tárgyak, két vaságy, rozsdás forgószék, szétszórt ládák, dobozok, lécek és egyéb, meghatározhatatlan rendeltetésű limlomok. Az elnyújtott térnek mindjárt funkciója is lesz, mikor a roppant öntudatos, befogadott clochard, Davies (Mucsi Zoltán) az ajándékba kapott cipőket próbálgatja, s úgy rugózik, vonulgat magát illegetve föl s alá, mintha manökenkifutón sétálna. A történetre kár lenne sok szót vesztegetni; a három, valamiképpen egymásra utalt férfi csoportdinamikai szeánsza az egymástól való függés, a megalázás, a behódolás, a törleszkedés láncolatos játékaira s hosszabb monológjaira épül. Mikor a kimért, lassú mozgású és észjárású Aston (Scherer Péter) befogadja az utcai inzultusból kimentett vehemens öreg csavargót, Daviest, még nem tudjuk, hogy a férfi, mármint Aston, mentális frusztrációját igyekszik palástolni a szüntelen matatással, manuális tevékenykedéssel. Davies mulatságosan idomulni próbál az ölébe pottyant, szerencsés helyzethez, de csakhamar fölismeri, hogy nemcsak átmeneti hajlékra, hanem akár végleges otthonra is szert tehet, mikor a váratlanul fölbukkant háziúr, Aston öccse, Mick (Katona László) leszerződteti gondnoknak. Azonmód megpróbálja kifúrni Astont, s belopni magát Mick kegyeibe, hiszen, ha ketten azt mondják, hogy a harmadiknak nincs már hely, akkor a hatalmi harc eldőlt. Mert hát mi másról is szólna ma (és szólt részben anno) Pinter színműve, mint a hatalom megszerzéséről, az egyik ember erőszaktételéről a másik emberen, legyen az bár hajléktalan vagy tőketulajdonos.

 

E körkörös függelmi libikókát jeleníti meg hullámzóan fanyar humorral Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Katona László. S bár a játék logikája és dramaturgiája igen hamar átláthatónak bizonyul, s némely hosszúra nyúló párbeszédek vagy tirádák jócskán elnehezítik is az előadást, azért jut bőven tér a színészi alakformálásnak, erőnek. Különösen áll ez Mucsi Zoltán árnyaltan kidolgozott, súlyos drámaiságú figurájára. Mucsi Daviese alamuszi módon sunnyogó, kissé zakkant gondolkodású sprőd hajléktalanból lesz egyre inkább magára találó, számító és erőszakos lénnyé. Ahogy a védekezni alig tudó Astont iskolázza, s ahogy Mickhez törleszkedik, majd meghunyászkodva ismét Aston jóindulatáért esdekel, az a hatalomvágy, a pitiáner árulás, a köpönyegforgatás iskolapéldája. S miközben elnézem Mucsi rusztikusan sorsbarázdált, összeszűkült pupillájú tekintetét, hamar felhorgadó és kihunyó, keménykedő indulatát, délceg fellobbanásait és aláhullásait, bohóci piruettekkel spékelt, érces basszbaritonjával kontrázott, clown-sziporkákkal átszőtt fagyos-fanyar jelenlétét, pálcika-végtagjainak takarékosan szögletes, atletikus mozdulatait, arra gondolok, ismerem ezt az alakot, sokszor láttam már tőle, de sosem tűnt még pontosan ilyennek; ennyire teltnek, keserűnek, törékenynek és gazdagnak. A játszótárs, Scherer Péter Astonként komótos, lassú mozdulatokkal operál, mintha csak lelassított filmben játszana, kataton matat, elmerülten szereli az össze sosem illő konnektorokat, s miközben csöndesen elmegy és visszatér, csoszog, szöszmötöl, átsugárzik a lényén valamiféle szelíd, megengedő empátia és megfontolt keménység. Az abszurdspecialista Katona könnyed, csodálkozó, laza nagyvonalúsággal, elnyúlva, eldőlve, sétálva, heverészve adja a talányos és kiismerhetetlen háziurat, aki hol segít, hol büntet, hol töprengő meditációba zuhanva szorongatja fejét, mintha ő is sérült lenne. Mikor színre lép, mindjárt hosszan püföli Davies kobakját a vaságy matracára, hogy azonmód analízisbe kezdjen, s megmentő tervekkel rukkoljon elő.

 

 

Davies, az abszurd logikája szerint, sosem jut el Sidcupba, ahol visszanyerhetné elvesztett személyazonosságát, Aston nem építi fel házikóját, ahol otthonra lelne, Mick nem tudja áttestálni házi teendőit az alkalmi gondnokra, hogy ügyeit intézhesse. A játék hosszan kitartott poénokkal, kidolgozott szituációkkal meg bújócskázó nyelvi humorral hozza kortársi közelségbe a megfakult drámai matériát. Az abszurdból láthatólag leginkább az abszurd humor maradt eleven: ahogy két méla tekintet egymást fürkészi a kölcsönös félreértések-félrehallások útvesztőiben, az ma is virulens és mulattató.

 

(Színházi Folyóirat)

 

 

 

Az alárendelt, a fölérendelt és a jelentéktelen. Egyszerű, mégis olyan képlet, amiben egy komplett társadalmi hierarchia, struktúra és közeg jellemezhető.

 

 Bár a képlet valószínűleg állandó, az egyes szerepeket kitöltő karakterek változnak. Ez a három férfi – bár egy angol darab apropóján találkozunk velük – a magyar valóságból született, és arctalan szimbólumok helyett emberekké, illetve emberszerű lényekké formálódnak.

 

Aston megsajnál egy hajléktalant, beengedi a lakásába. A hajléktalan férfi lábáról majd leesik már a szandál, Aston pedig egyszerű önzetlenségből úgy dönt, segít neki. Olyannyira segít, hogy megengedi, hogy az éppen lomtárként üzemelő másik ágyát – ami ugyan kicsit huzatos, de mégiscsak ágy, paplan, meg takaró – használhatja. Persze csak addig, amíg nem múlik el a híres-hírhedt angol rossz idő, és Davies nem indulhat el új cipőjében a nem is olyan nagy útnak, aminek a végén ott amindendolgomrendeződik és a mindenrenbejön. De valahogy egyik cipő sem felel meg: az egyik itt nyom, a másik ott kicsi, az eső meg esik, hiszen Anglia az Anglia, ilyen körülmények között pedig senki nem várhatja el, ugye, hogy nekikezdjen rendbe rakni bárki is az életét?!

 

Egy harmadik férfi, Mick jelenik meg, övé a lakás és az ágy is, de hagyja, hogy bátyjának, Astonnak az új „barátja” (ez vita tárgyát fogja képezni) továbbra is a huzatos ablak alatti ágyon lakjon, ami mégiscsak ágy, paplan meg takaró. Mick üzletember. Nem gazdag, csak gazdagabb, nem tehetős, csak tehetősebb, nem hatalmas, csak hatalmasabb. A három figura függ egymástól, viszonyuk azonban egyszerre labilis és kiszámítható, hiszen egy ilyen szilárd viszonyrendszerben a szerepek nem cserélődnek fel, akármi történjék is, a lázadás viszont végig ott motoszkál a cselekedetek között.

 

Mucsi Zoltán, aki az alárendelt szerepében semmi esetre sem szimpla toposz, hanem hús-vér ember, megdöbbentő pontossággal mutatja meg a kisstílűség, az élhetetlenség, az örökké csak elvárásokkal fellépő, de az elvárásokkal szemben semmilyen teljesítményt fel nem mutató, öntudatot pózoló, meggyötört ember hétköznapi képét. Igaz, talán ez a karakter sínyli meg legjobban a kissé dagályosan felejtett szövegtenger szűnni nem akaró áradását, így gyakran válnak rutinná az egyébként nagyon is jellegzetes, a folytonos elégedetlenségből és az önsorsrontásból születő gesztusok és hangszínek. Mucsi széles skálán mutatja be annak az életstratégiának a végállapotát, amelynek egyetlen egy célja a viszonylagos nyugalomban kibekkelhető túlélés, és ennek érdekében mindig alkalmazkodni kell a legfelső elérhető hatalomhoz, az egyéniség megtartását szimbólumokkal önhazudva. Scherer Péter Astonja mintha a Száll a kakukk fészkére McMurphyjének tíz évvel későbbi változata volna. Scherer pontosan annyi lehetőséget kap, aminek tetőpontján az előadás valódi betetőzésévé válik a félhomályban az elfojtástól szétvetve, rezignált egyszerűséggel előadott elementáris erejű monológja, ami kristálytiszta lenyomata a tehetség megsemmisítése tragédiájának és a középszer kegyetlen győzelmének. A középszer pedig Katona László üzletember-figurája lenne, aki a képlékenység, a hatalmaskodás és a terror elegyét keresi, de a kiismerhetetlen, csak az öltöny által egyben tartott ember, aki hatalmának teljes spektrumát a gondoskodástól az erőszakig képes kiélni bátyján és a hajléktalanon, nem áll össze egésszé, nem alkot tiszta rendszert. Ez főként annak köszönhető talán, hogy az előadás egyik alappillére egyszerűen hiányzik.

 

Khell Csörsz puritán egyszerűségű, egy fészer és egy padlásszoba keverékéből megszülető díszlete ugyanúgy csak mérsékelten elemelt, ahogy a játék maga – s ez a komplex atmoszféra megszületését gátolja. Szabó Máté ugyanis valami miatt végig – mindösszesen egy erős kivétellel, amikor a második felvonás elején egy porszívó, egy lámpa és a sötétség kelt némi riadalmat a nézőtéren joggal, mert ez a jelenet jó pár horrorfilmben megállná a helyét – a realitás talaján tartja az előadást. Harold Pinter darabja viszont abszurd. Ennek csalhatatlan jele az, hogy a szövegben és a karakterekben láthatóan jelen lévő humor olyan, mintha valami burokból próbálna kiszabadulni, de folyton visszapattanna róla, a burkot pedig a közeg hiánya okozza. Látjuk, ahogy ott cikáznak valahol a nézőtér és a színpad között, de néhány kivételtől eltekintve nem tudnak kijutni onnan. A realitás és az abszurd közötti ellentétet nem sikerül feloldania Szabó Máténak, így pedig a három férfi képletes viszonylatának felszínre juttatása szinte lehetetlen, és ugyan a személyes sorsokra így nagyobb hangsúly jut, mégis úgy tűnik: az abszurdmentes abszurdnak még nem jött el az ideje.

 

Mert meglehet, hogy az abszurdmentes abszurd a mai magyar valóság. Pinter drámája azonban megtartja még saját, egyéni valóságát, nem engedve a realitás hívószavának. Még nem. Persze eljöhet annak is az ideje. Addig pedig szükség van a közegre, valami teátrálisra, valami expresszívre, ami ha ezzel az intimitással és aprólékossággal – no meg egy élesebb dramaturgiai ollóval – találkozik, akkor abból még bármi kisülhet.

 

 

 

A Gondnok fontos ember. Mert ott van. Mert tesz valamit. Vagy éppen nem tesz. Gondnoknak lenni áldás. Gondnoknak lenni átok. S hogy mit jelent Gondnoknak lenni, azon is múlik, ki a Gondnok. No meg azon, kitől kapja megbízását. 

 

Harold Pinter több, mint fél évszázaddal ezelőtt született drámája nagyjából kialakította azt a nyelvet, melyen a későbbi művek (mind a gazdagabb szövetű, formátumos alkotások, mind a soványabb, vértelenebb darabok) is megszólaltak. Abszurd és realitás határvidékén járunk, ahol az abszurdnak tűnő történések végül is hihető történetet rajzolnak ki. Ám a szereplők önmagába záródó világa, kapcsolataik, illetve az egymással lefolytatott játszmák változásai, fordulatai elvontabb, ontologikus síkra is emelik a történetet. Realitás abszurditással, konkretizálás absztrahálással keveredik egy ritka pontossággal végiggondolt szerkezetben. Ezt a komplex színházi nyelvet azonban igen nehéz megteremteni; nagy a kísértés, hogy valamelyik irányba – az abszurd dráma, a realista kamarajáték vagy a metafizikus bölcselkedés felé – elmozduljon a játék.

 

A Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös bemutatója voltaképpen meglepetés, hiszen a társulat emblematikus előadásaitól eltérően ezúttal nem magukra a színészekre íródott, illetve az ő improvizációikat, mondataikat is felhasználó kortárs szöveg, hanem egy mára szinte klasszikussá vált mű hangzik el. Ráadásul olyan mű, amely – a fent leírtak miatt – irodalomként talán erőteljesebb, hatásosabb, mint színházi nyersanyagnak. Elvben az is előfordulhatott volna, hogy jelentősen változik, átalakul a dráma – ám ezúttal talán épp a szokott alkotómódszertől való eltérés lehetett az előadás tétje. És ezzel együtt az izgalmas pinteri nyelv mai színpadra fogalmazása. Ez utóbbi sikerült kevésbé: noha a Szabó Máté rendezte előadás érezhetően alapos munka, következetes szövegértelmezés eredménye, s nyilvánvaló szakmai erényeket mutat, a pinteri komplexitás tulajdonképpen csak a Khell Csörsz tervezte díszletben jelenik meg. A nézők által két oldalról körülült szoba egyszerre érződik valóságosnak és jelzésszerűnek, nyomasztóan ismerősnek és szürreálisnak. A felhalmozott kacatok, melyek az egyik ágyat is befedik, hatásosan szemléltetik Aston „gyűjtőszenvedélyét”, de a látvány megérzékíti azt a sajátos, kétpólusú világot is, melyben a testvérek élnek. A jelzésszerű ablak legfontosabb része a rajta megülő kosz, mely megváltoztathatatlannak, eltakaríthatatlannak látszik. Akárcsak az a zsúfoltság is, mely könnyedén megszüntethető lenne – de változatlanságában precízen érzékelteti az összezártság fullasztó érzését is.

 

A játék egésze azonban erőteljesen elmozdul a reálszituációk felé. Mintha az alkotókat leginkább a puzzle izgatta volna; az a folyamat, ahogy a kezdetben abszurdnak ható jelenetekből megépül az elmesélhető történet, melynek konkrét jelentése jóval fontosabbnak tűnik ontologikus, szimbolikus tartalmainál. S minél erősebben, árnyaltabban, gazdagabban teremtik meg a figurákat a színészek, annál inkább eltűnik a játékból az absztrakció. Vagyis paradox módon nem a szakmai hiányosságok (ilyenből amúgy is kevés van, talán csak az erőteljesebb húzást hiányoltam néhol, főként a mára kissé modorosnak ható, forszírozottan repetitív szövegrészeknél), hanem éppen a szakmai erények szűkítik le az előadás értelmezési tartományát. Mert minél gazdagabbak, színesebbek, életszerűbbek a figurák, annál kevésbé érdekes cselekvéseik, gesztusaik mögöttese, s annál kevésbé fontosak a gondnokság, a feladat, a megbízó szerepének, illetve fogalmának elvontabb jelentéstartományai. Minél tökéletesebbre csiszolja Katona László a kiismerhetetlenül változó viselkedésű, testvéréhez erősen, de szinte láthatatlan szálakkal kötődő Mick figuráját, minél hatásosabban jeleníti meg agresszív kitöréseit és szinte perverz játékát a Gondnokká kinevezendő idegennel, s minél életesebben munkálja meg Scherer Péter Aston szelíden mániákus, szeretetre vágyó, de kommunikációra alig képes személyiségét (helyenként egészen megrendítő pillanatokat is teremtve), annál közelebb kerülnek ahhoz, hogy csupán két egymásra utalt, de egymásba kapaszkodni nem tudó, sérült személyiség érzelmi és hangulati változásait jelenítsék meg. És minél árnyaltabban, erőteljesebben, szuggesztívebben mutatja meg Mucsi Zoltán Davies egzisztenciális kiszolgáltatottságát és ravasz alkalmazkodását, kisemmizettségét és hatalomvágyát, aljasságát és kétségbeesését, annál távolabb kerül attól, hogy a célja valóban a Gondnokká válás legyen. Mert annál, amit ez a szó jelenthet, itt sokkal fontosabb egy állás utáni vágy. Davies szempontjából mindegy, milyen állásé, csak némi hatalom járjon vele. Házmester éppúgy lenne, mint Gondnok. Mondhatni, kis különbség – mégsem az. Ahhoz legalábbis elegendő, hogy ne igen lássunk többet egy idegen világban lábát megvetni próbáló, de lehetőségeit tévesen felmérő csavargó kudarcánál. S bármilyen plasztikusan is jelenik meg előttünk e történet, mégis vékonyabb annál, ami a szövegből kibontható és az igazán jó erőkből álló társulattal megvalósítható lenne.

 

 

 

Nagy reményekkel mentem a Szkénébe, hátha a Nézőművészeti Kft. remek hármasa végre meggyőz Pinter drámaírói nagyságáról, sőt legalább egyetlen darabja élvezhetőségéről is.

 

Nagyot csalódtam. Éppúgy unatkoztam, mint más Pinter-daraboknál. Föl nem foghattam, miért kell néznem.

 

Harold Pinter darabjai általában nem érintenek meg, nem keltik föl az érdeklődésemet, így aztán unom őket. Még akkor is, ha olyan színészek játsszák, akiket mindig elfogódott, sőt elfogult ámulattal nézek bármilyen szerepben, bármilyen darabban. Emlékezetemben egyetlen kivétel élt eddig, A gondnok előadása a Pesti Színházban, amelyet 1978-ban mutattak be Szabó Sándorral a címszerepben. Igaz, abból is csak az ő lehengerlő térfoglalása maradt meg bennem. Lehet, hogy éppen viszonylagos egyértelműsége folytán vésődött belém a Valló Péter rendezte produkció, mintha valami egyszemélyes show-műsor lett volna, ahol ketten szekundálnak a főszerephez, illetve egy könnyen érthető példázat arról, miképpen furakodik be egy vén hobó két fura testvér életébe, veszi át fölöttük a hatalmat, és szorítja ki őket birtokukból. Mindenesetre nagy reményekkel mentem a Szkénébe, hátha a Nézőművészeti Kft. remek hármasa végre meggyőz Pinter drámaírói nagyságáról, sőt legalább egyetlen darabja élvezhetőségéről is. Nagyot csalódtam. Éppúgy unatkoztam, mint más Pinter-daraboknál. Föl nem foghattam, miért kell néznem.

 

Illetve azt értettem, hogy miért nézem Mucsit és Scherert. Ők most is nagyszerűek voltak. Különösen Scherer Péter látszott elsőre érdekes, eredeti figurának. Egy kis szelíd, félénk iparosemberként jelent meg, szürke kisegérként, aki akkurátus egyformasággal tölti napjait tárgyai, munkaeszközei és készülőben lévő dolgai között. Mucsi Zoltán kissé sablonosan mutatkozott be a kéregető-tarháló hajléktalan koldusok ismerős gesztusaival, a lehengerlő dumával próbálkozó szélhámosok jellegzetes hanglejtésével. Később sok szép, finom mozdulattal, tekintettel színesítette a karaktert.

 

Katona László kezdetben házigazdaként őrzi a színpadot, ahová Khell Csörsz díszlettervező éppen csak a szükséges tárgyakat helyezte el, jobbra ajtó, balra ablak, jobboldalt ágy, polc, láda kacatokkal, viszonylagos rendben, balra kacatok, lécek, gáztűzhely, fűnyíró teljes rendetlenségben, s mint kiderül, ezek is egy ágyat rejtenek. Két térfél a küzdők számára, közöttük a senki földje, azaz némi hely a játékhoz. No meg ez lehet az igazi tulajdonos, a házigazda terepe is. Ő a legtalányosabb alak az egész játékban, agresszív, szeszélyes, kiszámíthatatlan, s főképp saját feltevéseinek rabja. Katona László tárgyilagos játékkal őrzi a többnyire praktikus üzletembernek látszó fiatalabb testvér titkait, nem értelmezi, nem kommentálja a szöveget, nem próbálja eldönteni, mikor játszik, mikor mond igazat, vagy legalábbis gondolja komolyan, amit mond.

 

Szabó Máté rendezésében három egyenrangú szerep furcsán váltakozó, alakuló viszonyait, kapcsolatait láthatjuk, ahol talán egyetlen igaz motívum fordul elő, az idősebb testvér vallomása arról az agyi beavatkozásról, amellyel őt megszelídítették, amellyel elvették a személyiségét, és jámbor, de tehetetlen, bizonytalan, akarat nélküli emberré tették. Az előadásnak is talán ez az egy biztos pontja, csúcsa és centruma. Ám mintha nem szerveződne köré eléggé átgondoltan a többi motívum, nem fogalmazódnának meg elég markánsan a küzdelem különböző körei, egyáltalán az előadásnak nem lenne igazán erősen megrajzolt íve, vonalvezetése, ritmusa. Mégis, legkevésbé az előadást tudom hibáztatni azért, hogy türelmetlenül vártam a két és fél óránál alig hosszabb attrakció végét. A hiba inkább vagy az íróban, vagy bennem, de leginkább mindkettőnkben lehet. Pinter világa nem az enyém. És ezen talán a legjobb előadás sem segít.