EZTRÁD - sajtó

 

Március 17-én debütált Scherer Péter hagyományosnak korántsem mondható EztRád című előadása a SZKÉNÉben. Előadásuk prózai betétekkel átszőtt zenés színházi kísérlet a világról alkotott benyomásaik alapján. Egy olyan esztrádműsor, amely a mai magyar életünkből filmszerűen villantja fel az embert érő pozitív és negatív hatásokat. Lehetséges immunisnak maradni a mindennapos információcunamira? Miért bomlanak fel évtizedes barátságok a vélemény- és nézetkülönbségek miatt? A darab rendezőjével és egyik szereplőjével, Scherer Péterrel és Mucsi Zoltánnal ezekről is beszélgettünk. 

Új darabotok címe remek szójáték is egyben, hiszen az EztRád kiejtve esztrádot ad ki, amely rövid zene-, énekszámokból, illetve prózai művekből álló színpadi egyveleget jelent. 

 

Olyasmi ez, mint egy szilveszteri műsor? 

 

Scherer Péter: Pontosan olyan, és nagyon örülök, hogy a műfajt így megfogalmaztad, valóban erről van szó. A forma az én ötletem volt, de közösen kifejlesztett randomdramaturgián alapul, és a hagyományosnak mondható zenés műsorszerkesztésben készül. Szép, keretes, alternatív esztrád nyitánnyal, fináléval, felkonfszövegekkel, valamint közbeékelt kisebb kabarétréfa helyett beilleszthető jelenetekkel. A darab egyfajta reflexió arra a közegre, amely minket körülvesz. Egy nézővel való aktív játékot terveztünk sok humorral, zenével és talán annál is több felkiáltó- és kérdőjellel. Előre szólok, hogy aki azt várja ettől a darabtól, hogy megmondjuk a tutit, az csalódni fog. 

 

Mucsi Zoltán: Olyan ez, mint egy furcsa lyukú szita, amelyen átömlenek dolgok – mi azt mutatjuk meg, ami a szűrőn fennmarad. Vagy mint egy szemétdomb, amelyből válogatunk. Van benne kitaláció, és van, amit a valóság inspirált, vagy úgy hangzik el, ahogy az ténylegesen megjelent valamelyik hírcsatornán. 

 

Milyen gyűjtött szövegekkel dolgoztok? 

 

Sch. P.: Eredeti dalszövegekkel, átvett jelenetekkel operálunk. Előbbiért Molnár Gusztáv felel – vele korábban már dolgoztam együtt, a dalszövegeihez is volt szerencsém, tisztában voltam vele, hogy most sem okoz csalódást. A zenéket Monori András segítségével ő és Katona László találják ki. A szövegek megírására Háy Jánost, Tasnádi Istvánt, Dragomán Györgyöt és Vinnai Andrást kértük meg. Egyes jelenetek között monológokat, többek között egy Háy János-levelet is hallhatunk Parti Nóra előadásában, melyet egy fiatal lány ír a barátnőjéhez arról, hogyan is mennek a dolgok az új pasijával. Ennek látszólag semmi köze a médiához, mégis hordozza magán azokat a jellegzetes tüneteket, amelyek korunkat jellemzik. 

 

M. Z.: Ez is a ránk zúduló hírek egyik lenyomata: pontosabban annak a megmutatása, hogy mekkora zűrzavar keletkezhet egy ember fejében az őt ért infóáradat által. 

 

A rendhagyó darabnak bizonyára rendhagyó volt az olvasópróbája is. 

 

Sch. P.: Annyira, hogy nem is volt. Helyette inkább rengeteget beszélgettünk, több kört is futottunk arról, hogy kinek mi piszkálja a csőrét mostanában. 

 

A te csőrödet mi piszkálja? 

 

Sch. P.: A legidegesítőbb számomra az, amikor két különböző csatorna híradóját nézem, és közben azt érzem, mindkettő hazudik, manipulál. Meg hogy soha nem fogjuk megtudni a hírek mögött rejtőző valóságot. Az egyes műsorok közé benyomott reklámokkal ügyesen, észrevétlenül formálják át a véleményedet, vásárlási szokásaidat. Szerintem ez elől senki nem képes elbújni. A darabban helyt kap egyébként a migránskérdés és a családok otthonteremtési kedvezménye (CSOK) is. Előbbit monológ formájában, utóbbit abszurdba hajló, improvizált jelenettel tárjuk a közönség elé. Habár az egyes blokkok nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, jó lenne, ha a néző érezné, hogy ezek meglehetősen szoros összefüggésben állnak egymással. 

 

Amikor előadóművészektől azt kérdezem, mennyire fertőzi meg a hétköznapjaikat a politikai hangulat, a médiából ömlő információcunami, rendszerint azt a hárító választ kapom: „Nem foglalkozom én ilyesmivel!” Nehéz ezt elhinni. 

 

M. Z.: Mindenki azt reméli, hogy semennyire nem fertőzi meg a mindennapokat, de ez valóban kikerülhetetlen. Engem nem is igazán a politika, hanem annak az egyénre gyakorolt hatása, a hírek és az ember közötti kölcsönhatás érdekel. Az, hogy ebből pontosan mi bosszantja vagy idegesíti fel. Jómagam sok újságot elolvasok, minden héten megfogadom, hogy a jövő héttől nem veszek egy darabot sem – ezt durván harminc éve nem tartom be, de azért amennyire lehet, próbálok szelektálni. 

 

Sch. P.: Rám mind a médiából ömlő dolgok, mind pedig a politika nagyon erősen hat, mi több, azt veszem észre, hogy barátaim, színészkollégáim és régi mérnökbarátaim sem maradnak rájuk immunisak. Gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy közülünk valakiben ne menne fel a pumpa egy-egy hír hallatán. Az EZTRÁDban az állatvilágtól indítunk, összekötőszövegekkel próbáljuk meg érzékeltetni, hogy hová jutottunk el az evolúció során, milyenek lettek a reakcióink, miért reagálunk agresszíven, mennyi keletkezett az infóáradat miatt agresszióból, és mennyi a természetes. 

 

Próbálunk eligazodni a minket körülvevő világban, és a magunk számára is érthetővé tenni azt, amiben totyogunk. Ha a darab által sikerül egy picit jobban megértenünk önmagunkat, akkor az már félsiker. 

 

Tizenéves barátságok mennek tönkre vélemény- és nézetkülönbségek miatt. Van még nekünk vitakultúránk, hogy látjátok? 

 

M. Z.: Nálunk fekete és fehér van, csakhogy a világ nem így működik. Ha csupán ebben a két végletben gondolkodunk, akkor abból nem jön létre konszenzus. A mai kor vitakultúrájában nem a problémák megoldására törekszünk, nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be, vagy hogy egymás álláspontját megértsük – egyértelműen egymás legyőzése áll a középpontban. Márpedig a megoldandó problémához nagyon sok út vezet. Azt kellene megkeresni, hogy melyik a legoptimálisabb és a leghatékonyabb. 

 

Sch. P.: Eszembe jutott, amikor egyszer Zolival részt vettünk a Lévay Balázs vezette SZÓVAL?! című, országos, diákoknak szóló vitaversenyen, ahol előre meghatározott témák és keretek között kellett néhány percben összeszedetten érvelni, trágár szavakat és indulatokat mellőzve fegyelmezetten vitázni. Életem egyik óriási tapasztalatára tettem itt szert, mert kiderült, milyen borzalmasan tudunk mi, magyarok vitatkozni. Igaz, elég néha a parlamenti közvetítéseket megnézni – ők mutatják nekünk a példát. Én például pillanatok alatt képes voltam megsértődni, amint nem az én nézőpontom állt nyerésre. 

 

Az EztRád alkotói és színészei között Parti Nóra, Katona László, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Gyulay Eszter, Hodászi Ádám neve is szerepel – nem először dolgoztok együtt velük. A köztetek lévő vitakultúra a helyén van? 

 

M. Z.: Minden jelenetet viták előznek meg – van, hogy ezek közül egyik-másik élesebb és durvább. Péter például több mint két évtizede képes túllépni az általam idegből bevitt jobb horgokon, és ez fordítva is igaz, a többi kollégára is érvényes. Elfogadjuk vagy legalábbis feltételezzük, hogy a másik nem azért mond valamit olyan kegyetlenül állhatatosan, hogy az ő előrehaladása simább legyen, hanem mert az adott szituációban úgy látja, hogy ez tenne jót a produkciónak. A toleranciaküszöbünk magasabb az átlagosnál. Kedvesen mosolyogva bemész a próbákra, a kollégád azt mondja, ezt a jelenetet ő így és így gondolja, mire te gyengéden átöleled, és azt mondod: „jaj, én is így gondolom, ez csodálatos, hát csináljuk is meg most rögtön!” – egyetlen próbafolyamat sem működik ennyire gördülékenyen. 

 

Kettőtök kapcsolata kívülről nézve egy házasságnak is beillene. Mivel tudja Péter a te toleranciaküszöbödet túllépni? 

 

M. Z.: Amikor egy adott dologról mást gondol, mint én, miközben én makacsul hiszem, hogy nekem van igazam. Nehezen engedünk a meggyőződésünkből. 

Ha nagyszüleiteknek üzenhetnétek egy levélben arról, hogyan változott a világ, mióta ők nincsenek közöttünk, mikről számolnátok be? 

 

Sch. P.: Most átfutott az agyamon, amikor Zoli mesélt az évtizedek óta Kanadában élő ismerőséről. Amikor a 2000-es évek elején Magyarországon tett látogatása után megkérdezték tőle a kanadai magyar barátai, hogy mi van most itthon, akkor ő csak átadta nekik azt a négy-öt JANCSÓ-filmet, amit Kapával csináltunk. Annyit fűzött hozzá: ez van ma. Szerintem ezek a filmek tökéletesen leképezik a világot, amelyben élünk. Az archaikus görög történetek is ettől csodálatosak. 

 

M. Z.: Egy ilyen levélben én biztos megemlíteném a közhelyet, miszerint iszonyúan felgyorsult a világ, hogy míg régen hét évbe telt, hogy egy hír eljusson a kívánt csatornáig, ma perceken belül hozzáférünk. Elmondanám, hogy az ember belső békéjének fenntartása érdekében manapság az a legoptimálisabb hozzáállás, ha kiiktatjuk az agyunkból egy kicsit a politikát, ha találunk önmagunkban egy nyugodt szigetet, ahova el tudunk néha vonulni és távolabb tudunk helyezkedni a rajtunk keresztülömlő információszemcséktől.

 

 

 

„Jobban szeretem az áthallásokat” – mondja az idős hölgy, aki előttem távozik a Szkénéből. „Igen, mi abban nőttünk fel” – válaszol a másik. 

 

Hogy miért lenne anakronisztikus megoldás ma áthallásokban megfogalmazni a közéletről alkotott véleményünket, arról már sokan és sokszor írtak előttem. Ráadásul a nyílt politikai-közéleti kinyilatkoztatások jelenléte épp nagyon erős a magyar színházi életben, gondoljunk csak a Krétakör munkáira, Alföldi Róbert rendezéseire vagy Bodó Viktor A revizorára. Utóbbi pont azzal játszik, hogyan lehet a dolog műfaji kereteit a legszélsőkig kitolni. 

 

Hogy mi jön ezután, az persze nehéz kérdés, hiszen ez a megszólalásmód könnyen kiürül, puszta fecsegéssé válik, ha a tartalom kizárólag pillanatnyi problémáink felsorolására korlátozódik. Ezen lép túl Schilling Árpád A harag napjában, ahol egy nagyon kurrens probléma (Sándor Mária ellehetetlenítése) köré csoportosul valami általánosabb értelmezés a pocsék, szolgalelkű emberi természetről.

 

Az EztRád viszont egy esztrádműsor, s már a műfaj adottságai is arra determinálják, hogy ne tudjon túllépni az egyszerű felsoroláson. Ettől az előadás még nem rossz, sőt, nagyszerű egy estés szórakozás rengeteg humorral, melyben megjelenik az a kínos érzés, hogy „magunkon röhögünk”. Bár közben megtartjuk a tisztes távolságot is a színpadon történtektől, nem mi nézünk Barátok köztet, és a mi életünk nem is olyan, mint a Barátok közt, nem azonosulunk a kamionossal, aki ráhúzza a kormányt az autópályán a menekültekre, de még csak fényesre pödört bajuszunk sincsen. Nem mi vagyunk a színpadon, hanem a körülöttünk élők, akiket lenézünk, megvetünk, vagy épp csak szánakozva nézünk rájuk.

 

Az előadás dramaturgiája a médiából ránk ömlő hírdömpinget és az ugyancsak onnan érkező rengeteg szemetet veszi alapul, azokból bont ki vicces, ugyanakkor elkeserítő rövid jeleneteket. A kisebb etapokat Scherer Péter – az előadás rendezője – konferansziéként köti össze. Az ő figurája egy áltudományos ismeretterjesztő film öltönyös professzora, aki egy rakás érdektelen közhelyet hord össze az emberi természetről és az élet értelméről.

 

A sakktáblát idéző térben a sötét és a világos mezők kissé összecsúsznak: itt minden fehér és fekete, de többnyire illuminált állapotban szemléljük mindezt. Na, jó, a megfejtés talán mégsem ez, de az előadás mindenesetre több ízben utal a magyar alkoholfogyasztási szokásokra, vagy, hogy pontos legyek: a magyarok idült alkoholizmusára. Egy jelenetben például még egy kis pálinkához is hozzájuthatnak a szerencsésebb nézők.

 

Az előadás egyetlen női szereplője, Parti Nóra, pedig jelenetről jelenetre felmutatja a nők kiváló helyzetét kis országunkban. Egyszer egy szerelmes nő monológját hallhatjuk tőle, amint épp imádottjáról áradozik, majd finoman közbeszúrja, hogy egyébként az nem igaz ám, hogy a csodás férfi őt bakanccsal rugdossa, hanem egyszerűen csak ennyire jó a szex, hogy kiabálnia kell. Egy másik jelenetben egy tévéshow háziasszonyaként alázza halálra a Mucsi Zoltán által alakított nagyon laza, nagyon jó fej műsorvezető társa. „Hát ezért kell minden nő mellé egy erős férfi” – hangzik el az eget rengető bölcsesség Parti Nóra műsorvezetőjének szájából.

 

Az előadás csúcspontja éppen ez a tévés vetélkedő, amelyben két határon túli magyart mutogatnak, versenyeztetnek és aláznak porrá a trendi budapesti műsorvezetők. Molnár Gusztáv és Katona László megszeppent falusi srácokat alakítanak, akik nyilvánvalóan a vetélkedőn való szerepléstől várják a jobb életet, külföldi munkát, mert a Hargita romantikáját azért szívesebben szemlélnék ők is messziről. A két pesti műsorvezető pedig puszta szórakozásból teszi őket nevetség tárgyává, teljesen világos, ők tudják, miben vesznek részt, de nincsenek morális aggályaik, mert túl jól keresnek ők a moralizáláshoz.

 

Az EztRád célja nyilvánvalóan a szembesítés, a magyar társadalom problémáinak felmutatása, azoknak egymás mellé állítása. Mindez felállíthatna egy olyan kórképet, mely az elviselhetetlenség határát súrolja. Hogy az előadás mégsem vált ki belőlem szélsőséges érzelmeket, az annak a paradox helyzetnek köszönhető, hogy ugyanez a kabaré folyik rám nap mint nap a médiából, és ami onnan jön, sajnos van olyan abszurd, mint a Nézőművészeti Kft. előadása.