DONKI - Tarján Tamás a Don Quijote-ről

Előadás: 
Nem jó matracnak lenni ezen az estén: a címszereplőt sűrűn elagyabugyálják a színen, s a csihi-puhiban botokkal rámért csapások a jókora laticelekre záporoznak. A néző viszont nem bánná, ha az előadás egy kicsit jobban szíven ütné. 

„Cervantes regényéből Benyhe János fordításának és Parti Nagy Lajos átiratának felhasználásával” készült a produkció. A honlap vállalja Parti Nagy szerzőségét, a szórólap „színi darabok egy regényből” műfajjal jelöli az adaptációt, a Don Kihóte címvariánst ugyancsak megadva. A másfél órás kivonat amolyan Donkivá karcsúsodott. Don, ki... (Parti Nagy eredetijének pedig Kihánó úr volt a címe, a szenvedélyes lovagregény-olvasó Hidalgo Quijano neve nyomán.) 

 

Levegős, szellemes, a maga nemében könnyed, módjával szórakoztató, értő koponya számára szolidan tanulságos munka. De inkább csak úgy lengedezik, mint a Cziegler Balázs díszletének közepére helyezett hatalmas dupla heverőt és matracait, párnáit körülvevő, szárítókötelekre csipeszezett, elhúzható fehér lepedők sokasága. Ügyes rendezői-tervezői leleménnyel a díszlet kiegészítői jelmezek is. Például a vánkosok olykor mintegy öltözékei a szélmalomharcot ezúttal nem vívó hősnek („az epizódot ismeri mindenki, ezért nem játsszuk el”, értesülünk – s valóban ismerjük többek közt azt az intézmény- és paragrafus-labirintust, amelyen manapság át kellene vágnunk magunkat, ám általában ők, az „óriások” az erősebbek): amolyan puha, infantilis vértezetet képeznek a cuccok.

 

Rába Roland rendezése, valamint a színészek jelzéses akciókból (lovaglás-szamaragolás az elforgatott ágybetétek és hosszú rudak segítségével stb.), sok zenélésből, clownos megoldásokból és nem rövid szövegelésekből összetevődő játéka a legkevésbé sem felpuhított. Voltaképp nem is lehet az, hiszen a színtér leginkább egy vidéki ápoldát sejtet, ahol tűrhető ellátásban és némi leckéztetésben részesítik a bolondokat. A gondozók mindegyikének épeszűsége sem szavatolható, bár ők inkább a saját gonoszkodó mulattatásukra és a beteg (a két beteg) kedvéért játsszák az eszüket és szerepeiket.  

 

 A tét: a valóságos lét elhazudása. Szordínósabban: az önbecsapásba, fantáziálásba menekülés vagy süllyedés. Don Quijote önveszélyes és felelőtlen, bár kétségtelenül színes képzelgéseiben az értelmiségi ködevés, gyámoltalanság szintén felmerül, ám az irreális helyzettudat inkább csak úri huncutság, a könyvmoly délibábos lelkesültsége. Hamis vigasz a nagy semmire. Sancho Panza hiszékenysége pedig azt példázza, hogy a nép egyszerű fiát ugyanúgy az orránál fogva lehet vezetni, mint a kevésbé egyszerűt.

 

Ez ismét egy spektákulum a sok közül, mely a Kapa–Pepe párosra, Mucsira és Schererre van szabva. Amit ők ketten együtt lassan három évtizede művelnek magyar színházban, magyar filmen, az már művészet- és kortörténeti fejezet. Mucsi Zoltán az öregkori mutálás hangján szólaltatja meg a locsogány Quijotét. Levágott és „visszavarrt” jobb füle, e bohóckellék minden hevesebb szólam fejrázására szamárfülként rezeg. Formátumos alakításának csúcsára a „csataképben” jut. Mint paraván felett a báb, úgy ing erre-arra feje a matrac mögül, s a hosszú monológ alatt káprázó tekintetén, átszellemülő arcán végigrobog az Európára szóló sorsdöntő viadal áhítata, bámulata – holott minden csak kitaláció. Valóban semmiféle praktikus készség, képesség minimumával sem lehet megvádolni az általa teremtett figurát, aki csak az eszméknek, a büszkeségnek, a lovagi dicsnek él az olvasmányélmény-katyvasz kábulatában. Ragyog, mint a nap, s történjék bármi, máris gondolkodás nélküli, euforikus automatizmussal süt, sistereg a válasza.

 

Míg a magas Mucsi folyton fölfelé terjeszkedik, ágaskodik, megnyúlik, az égboltba mártaná fejét, az átlagos termetű Scherer Péter Sanchója hajlong, sasszézik, a föld vonzásának enged. Ő, a regény – a darab – szerinti butábbik rengeteget gondolkodik, töprengve gyúrja holdként fogyó-telő plasztilin-vonásait, karcos hangja kérdő mondatokra van bejáratva. Időről időre bízunk abban, hogy ezt a parasztembert nem lehet hülyére venni. De lehet, mert míg Quijote az idétlen ideák rabja, fegyverhordozója aranyakban és kiskirályságban mérhető célokat kerget.

Mucsi és Scherer duója ikonikus, és ikonok csak jók tudnak lenni, akkor is, ha a dramaturgiai tér nem különösebben tág (sőt ezúttal a nyelvi sem mindig). Vámos Veronika (Teresa; egyben a mozgástervező) Kiss Julcsi jelmezeivel a spanyolos vöröset, feketét, a vitalitást, táncot ropja melléjük, Parti Nóra (Unokahúg, Molinera) az erotika egy másik színét, s a szoftpornós ápoló néniben a babusgató jó tündért is. Kovács Krisztián (Hajcsár, Kereskedő, Szerzetes, Cardenio, Pedro mester) és Katona László (Fogadós, Kereskedő, Szerzetes) az ellenduó KapaPepe mellett. Előbbi, az őrjöngő, ábrázoljon bárkit, még csendjeivel is a határokig merészkedik, falakat dönget, cicázik arányokkal és mértékekkel. Mintha nyugtató injekciót kellene neki beadni. Társának már beadták: Katona a megtestesült lassúság, méla mosoly, belső Lipótmező. Árnyakként, a lepedők mögül is hatásosak, sűrítik az atmoszférát.

 

A rendezés a jelenetek pontos snittelésével nyitja meg a színészek (hat színész, három alakpár) játéklehetőségeit, egyensúlyozva elvont és konkrét mezsgyéjén. Nem erőlteti, bár nem irtja a be- és kiszólásokat. Az elején egy kicsit hosszú a Don Quijote-regényrészlet makogó felolvasása (a regény – könyvtárgyként – nem játssza jól magát). Igazából inkább komoly marad, mintsem kacagtat, ahogy Cervantesnek sem volt elsöprő nevethetnékje. Monori András zenéjét Rába Roland sorvezetőnek, a végén fülhasogató slusszpoénnak használja. Bár az igazi slusszpoén az, hogy a befejezést úr és szolga meg sem várja: önszántából bemászik a felnyitható tetejű ágykeret kriptájába, magára húzza a fedelet. Kiszűrődő síri hangjuk valószínűsíti, hogy előjönnek még ők – s akkor íródik-mondódik-játszódik tovább, kísértetiesen, ugyanez az örök, szélmalomtalanul szélmalmos történet.