Az igazság megegyezés

Kutszegi Csaba: Az igazság megegyezés
Kalap (variációk agyműködésre) -

A hasonlóságok dacára minden sors, élet különböző, egyben mégis normális és nem-normális nagyon hasonlatos egymáshoz…

A Kalap előadása olyan, mint egy akusztikus koncert: intelligens, érzékeny és szórakoztató, miközben a kompozíció alkotói és előadói csakis nyílt lapokkal játszanak, nem erősítenek rá mesterségesen hangokra, közel kerülnek a közönséghez, közvetlen kapcsolatot is létesítenek vele. Sallangmentes együttlét az előadás, amely azért jött létre, mert a résztvevő felek kölcsönösen kíváncsiak egymásra.

A színházcsinálói oldal persze színházat csinál: a műfaj keretein belül játszva mesél arról, amiről éppen sejtéseink lehetnek, de magunktól igazán sohasem gondolnánk bele, tanulságok levonására késztető empátia meg egyáltalán nem alakulna ki bennünk. A koncerten az egyik színházi motívum a rendszeresen visszatérő bohócközjáték, mely sokkal inkább emberi, mint harsogón csinnadrattás. A „bohóckodás” mellett komoly, drámai, megható vagy éppen kifejezetten nevettető hangok, jelenetek is „természetes szakszerűséggel” illeszkednek a változatos hangszerelésbe, és ami minimum elvárás egy ilyen koncerten: mindenki kristálytisztán muzsikál, intonál, játszik. Egyetlen hamis hang is elrontaná a közös produkciót, itt csak a tiszta játék képzelhető el, akár önálló szóló a tét, akár a közös kíséret. Fontos, hogy mindenki ismeri és komolyan veszi a kottát, betartja a szabályokat, miközben mindent elkövet, hogy az általa képviselt dallam, hangzás, karakter, jelenség valamennyi egyéni, és megismételhetetlen egyedi vonását, oldalát megmutassa.

Nyilván azért is kínálkozik a zenei hasonlat, mert Fehér Dániel egy prozopagnóziás zenetanár-karaktert játszik, akinek sajátos az érzékelése. Csakis zeneként tudja észlelni-értelmezni a világot, igazából csak hallással tájékozódik, pedig a szemének semmi baja. De nem ismeri fel az arcokat, látványuk alapján nem tudja megkülönböztetni az embereket. Ez ugyanúgy létező állapot, mint az afázia (stroke utáni beszédzavar), az Asperger-szindróma (általában magasabb intelligenciaszinttel párosuló autisztikus pszichés zavar) vagy a Tourette- szindróma (akaratlan mozgások, „motoros ticek” és hangadások tartós fennállása).

Igen, a divatos témához, a többség mássághoz fűződő viszonyához nyúlt Gyulay Eszter szövegkönyv-szerkesztő és rendező, de nem csak azért, hogy rájuk irányítva a figyelmet, empátiát és nagyobb tiszteletet, elfogadást csaljon elő a többségből a kisebbség irányába. A négy karakter megismerése révén arra is rádöbbenhet az ember, hogy a normálisnak vélt állapot is (ha egyáltalán van olyan) csupán viszonylagos, és ugyanennek a másik oldala is létező igazság, hogy tudniillik a tartósan viselkedészavarban élők (vagy úgy születettek) számára a saját állapotuk a normális.

Erre a tanulságra utal közvetetten az aspergeres fiatalembert játszó Kovács Krisztián, amikor a játék vége felé megfogalmazza: „az igazság megegyezés”. Hirtelen könnyű lesz belátnunk, hogy a normákat mindig egy kisebb-nagyobb közösség a többsége igényének megfelelően írja elő, és várja el azok követését.

Nem véletlenül válik az előadás egyik fő tanulságává a viszonylagosság elgondolkodtató jelensége; Gyulay Eszter jó dramaturgként gondoskodik róla: a Kovács Krisztián adta karakter a kezdő- és a záró-kiselőadásában is ezt a témát boncolgatja – magasabb intelligenciaszintjének megfelelően igen elmélyülten, lenyűgöző, kristálytiszta, érzelemmentes logikával. Ha a néző az érvelést végig tudja követni, rádöbbenhet: nem azért jó tisztában lennünk a dolgok relatív voltával, mert akkor megértőbbnek bizonyulhatunk, ha szembekerülünk a zavarral, fogyatékkal, mássággal. Azért kell evidenciában tartanunk a viszonylagosságot, hogy könnyebben, magabiztosabban elboldoguljunk a világunkban – és ennek megvilágosodásnak is van logikus következménye: a pszichés zavarokkal élőket nemcsak segítenünk illik, hanem érdemes tanulnunk is tőlük.

Katartikus hatású, amikor a zenetanár kinyilvánítja: nem akarja, hogy kigyógyítsák. A köznapi értelmezésünk szerint nem teljesen normális neurológus orvos (Jaskó Bálint változik át az afáziás alapszerepéből szemészorvossá, majd ideggyógyásszá) emberileg váratlanul normálisan vizsgázik, amikor megnyugtatja a páciensét azzal, hogy nem kell meggyógyulnia. Hisz ha szereti a zenét, nem baj, ha állandóan zenét hall. (Hányan vágyjuk mi, normálisak az önazonosságot, de nem merjük vállalni önmagunkat…) Az afáziás Jaskó teremti meg az előadás legszomorúbb pillanatait. Belül úgy „hallja”, hogy zökkenőmentesen, választékosan beszél-olvas, de amikor visszahallgatja felvételről a verbális produkcióját, torokszorító, mély, magányos fájdalomba zuhan. (Hányan vagyunk mi, normálisak, akik lépten-nyomon szembesülünk ilyen-olyan produkcióinkkal, és magunknak is jónak hazudjuk azt.)

Az afáziás beteg kezelőorvosát Nagy Dóra játssza, aki a főszerepében a Tourette-zavarban szenvedő lányt adja. Ezek a szerepváltások is beszédesek, ezek is arról szólnak közvetetten, elvont színháznyelven, hogy minden relatív, viszonylagos. Nagy Dóra doktornője lelkiismeretesen végzi a munkáját, együtt is érez a betegével, pontosabban, hozza a munkaköre megkövetelte empátiát is, de kábé annyit ad e téren, amennyit tourette-es lányként kap. Az ember egyik szerepből a másikba esik, az egyikben normálisnak számít, a másikban nem, az önértékelése néha köszönőviszonyban sincs azzal, ahogyan a külvilág értékeli őt. A hasonlóságok dacára minden sors, élet különböző, egyben mégis normális és nem-normális nagyon hasonlatos egymáshoz: mindenki egyaránt bohócszerepet játszik, vagyis szeretne rendszeresen vidám perceket szerezni másoknak, szeretné, ha figyelnének rá, és nagyon szeretné, ha szeretnék. A nagy produkcióban mindenki más-más szerepet kap, és eltérő eséllyel lépnek fel a közreműködők.

A Kalapban a szomorúság, fájdalom, dráma mellett vidám hangok, pillanatok is élvezhetők. De a legpozitívabb jelenség Nagy Dóra Tourette-zavaros lánya, aki – bár ő lóg ki leginkább a normálisok sorából – ideje, tevékenysége nagy részében derűs jókedvvel, természetes adottságként veszi tudomásul az állapotát. Nagy Dóra karakteres, erős játékában mértéktartással, hitelesen hozza a ticelés külsőségeit, nem enged a túljátszás csábításának. Felsőfokon említhető Fehér Dániel és Kovács Krisztián játéka, helytállása is. Jaskó Bálint meg egyenesen felejthetetlen pillanatokat szerez. A már említett afáziássors-ábrázolása mellett kiemelkedő a két orvoskaraktere is. Főleg a neurológusa mutatja fel töményen a kiáltó abszurditást: korunk legelterjedtebb pszichés zavara, az abnormálissá felduzzasztott hiú ego a közmegegyezés szerint még bőven belefér a normális kategóriába. (Persze, mert mi, normálisak valamennyien…)

forrás: kutszelistilus.hu