"Soha senkinek(?)" - (Mezei Néző)

Az Ódry Színpadra vittem 44 tanítványomat ezen az estén, hogy a tavalyi egyik kedvenc előadásomat, Fodor Tamás Vadkacsáját megnézzük együtt. Néhány nappal korábban váratlanul ért a Nézőművészeti KFTfelhívása, amely éppen erre a napra, 16h-ra a Vörösmarty Gimnáziumba szervezett tantermi bemutató előadást abból a célból, hogy a családon belüli erőszak problémájával foglalkozó hetvenperces, kétszereplős előadásukat népszerűsítse a pedagógusok körében. Miután technikailag megoldhatónak látszott, bevállaltam mindkettőt, és most erről az első élményről írok. 

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy tájékozott vagyok színházi témában, de ezt, a 2016-ban bemutatott produkciót, amelyért a főszereplő, Simkó Katalin még díjat is kapott nem ismertem, pedig mint kiderült, ez már a 65. előadás volt. Még itt az elején leírom, hogy a Manna a támogató partner, és a dramaturg, Gyulay Eszter egy regényből ( Beate Teresa Hanika: Soha senkinek ) hozta létre a szöveget, a rendező pedig Scherer Péter volt. Feltétlenül érdemes megnézni, erről az előadásról csakis ajánlót lehet írni.

A Vörösmartyba ötven perccel előbb értem oda, így módom volt nézegetni a tablókat, az emlékfalat...Láttam ismerős neveket, pl. Sodró Eliza az "év tanulója" volt 2008-ban - annyira nem lepett meg. A lefelé igyekvő diákokat nézve elképzeltem, hogy milyen lehet egy olyan iskola hangulata, ahol a dráma főtárgy...Na, itt abba is hagytam a merengést gyorsan.

Az előadást a díszteremről leválasztott kisebb szobában játszották, amely kissé lepusztult hangulatával jó helyszínnek bizonyult. Egy kissé koszos fehér falat néztünk, illetve a sarokban álló zongorát, amely mintha a műben emlegetett zongoraórákra utalt volna.

A főszereplő, aki körül az események forognak, épp 16 éves és már az is nagy dolog, hogy ezt minden további nélkül elhisszük a törékeny testalkatú Simkó Katalinnak, aki nekem először - 11 éve a Katonában tűnt fel, ahol éppen Hedviget játszott a Vadkacsában, és azóta is számon tartom.

Simkó Katalin azóta sem öregedett, így történetével könnyen azonosulunk, végig drukkolunk neki, hogy ússza meg, szabaduljon meg végleg a zaklató nagypapától. Ezt a hatást az is kiváltja, hogy a közönséget többször megszólítja, néhány férfival szóba is elegyedik, így ez az előadás is a mérsékelten interaktív előadások körébe tartozik. Tantermi előadásnál, amikor a színészek testközelben vannak, ez nem hátrány.

Az előadás célja mégsem az, hogy két színész nagyszerűségét kiemelje (bár ezt is megteszi), pláne nem az, hogy elringasson és ne gondoljunk hetven percre a saját bajainkra (nem gondolunk, aki nem érintett - én személy szerint örültem, hogy legalább ez kimaradt). A produkció létrehozói rá akarják ébreszteni a történettel találkozó és esetleg érintett vagy veszélyeztetett diákokat arra, hogyha beszélnek a feléjük irányuló agresszióról, akkor ezzel megmenekülhetnek.LEHET VÁLTOZTATNI, nem muszáj, hogy minden úgy maradjon, ahogy van! - ez a fő üzenet.

Ha csak előadásonként erre egyetlen diák rájön, akkor már nem volt hiába. Éppen ezért a rendező mindössze egyetlen kisebb karaktert elevenít meg - azt a személyt, a szomszédot, aki ki tudja mozdítani a hősünket a belenyugvó hallgatás állapotából. Moldvai Kiss Andreacsupa derűt és életörömöt áraszt, megfelelő ellenpont, és a hosszú monológ után az előadás második felében mi is nagyon megörülünk, hogy akcióba lép és megszólal.Mi is csak belé tudunk kapaszkodni.

Az előadás valóban megrázó, így minden színháznézési rutinom ellenére nem éreztem magam képesnek arra, hogy még a felajánlott szakértői beszélgetésen is maradjak, és utána meg különösen nehezen tudtam ráhangolódni egy másik erős előadásra, amelyik szintén mély emberi tragédiát dolgoz fel. (Igen, egy napra igazán jó előadásból nem kell kettő...- de ilyen kaliberűből nagyon jó, ha hetente egy is jut.)