Az a fránya katarzis - Marik Noémi a Nézőművészeti Főiskoláról

A színház meghalt. Már 1214 napja. Meghalt, mert nézője fellázadt; mivel nem foglalkoztak vele eleget — annak ellenére, hogy egyetlen nézőre 12 rendező és 572 kritikus jutott. Am még-sincs veszve minden, akad ugyanis két ember, akinek valóban lételeme a színház, így mindent megtesz annak újjáélesztéséért. S megalapítja a Nézőművészeti Főiskolát, ahol a cél az ideális, professzionális néző kinevelése. A kurzusok pedig: szék- és néző-tértudomány, teatrobiológia, nézéselmélet, pislogáselimináció, sírástréning, tapselmélet és a vegetatív funkciók blokkolása. Merthogy a színházcsinálók által megálmodott tökéletes néző udvariasan közelíti meg a helyét, nem álmos, nem éhes, nem szomjas, nem gondol semmire és egyáltalán nem pislog, ezenkívül a kellő helyen és mértékben nevet, sír, tapsol és még katarzisa is van. Meglehetősen racionális és praktikus tehát a kurzuskínálat, mégis emocionális reakciót várnak tőlünk: a katarzist. És ha az nem születik meg — jöhet a távirányítással működő, elektródás, izotópos nézőstimulátor és a kommandós-asztronauta öltözék, hideg élelemmel, vizeletes zacskóval, takonyelszívóval, mosolyfixáló gumipókkal és húsz dekagrammos instant zacskós könnyel.
S Tasnádinál bizony jön is, merthogy az önmagát feladó, tökéletesen alázatos néző nem létezik. A színházcsináló viszont megszállottan, szinte zsarnokian vágyik rá. így jószándék ide, színházreform oda, minden még rosszabb irányba tart. Mert az, hogy a színház meghalt — szörnyű. De hogy feltámasztására menedzserszellemű hivatásos nézőképző nyílik — még ennél is szörnyűbb. A diplomával ellátott, bárhol, bármikor bevethető s multipont-rendszerben premizált „hivatásos néző" gondolata alapjaiban számolja fel a színházat. A katarzist pedig immár nem a színház, hanem az élet kisszerű magántragédiája hozza.
Történik pedig mindez 2009-ben, Tasnádi István legújabb utópisztikus szatírájában, amelyben tematikailag a néző a főszereplő. A dekoncentrált, az izgő-mozgó, az ásítozó. A néző (a valódi) pedig igen jól szórakozik mindezen. Ugyanakkor kissé zavarban is van, mert nem érti, hova akar a szerző kilyukadni. Oda, hogy ha a pénz, az érvényesülés profi szakembere kaparintja kezei közé a színházat — akkor ott bizony nagyon rossz irányba mennek a dolgok? Vagy: hogyha túl belterjessé, öncélúvá válik a színház, könnyen elfordul tőle az, akiért ez az egész születik, vagyis a néző? Vagy éppenséggel a nézőt kívánja ostorozni, annak könnyűvérűsége, éretlensége és szellemi lomhasága miatt? Lehet persze, hogy mindezt együtt akarja, hiszen egyik sem zárja ki a másikat — ámde akkor nem elég következetesen teszi; és a szerepek sem elég tisztázottak. így abban is bizonytalanok vagyunk, hogy a színész (Mucsi Zoltán) valóban nagy színész-e, a sikerorientált menedzser (Scherer Péter) valóban csupán árthat-e a színháznak, a zseniálisnak kikiáltott néző (Katona László) pedig valóban olyan ideális néző-e. A baj leginkább mégis az, hogy Tasnádi épp csak a felszínét érinti a problémáknak, tárgyának külsőségeiről beszél szatirikus éllel, parodisztikusan.
A szerző ide csap, oda csap, rendkívül szellemesen, leleményesen, ám a kiváló karakterteremtés, az ötletsorozat, a stiláris bravúrok, a remek poénok közepette mintha elveszne a lényeg. Jópofa, pamfletszerű antiutópia, üdítően szórakoztató görbe tükör marad így csupán az új mű, amelyben a megformálás — mind a színészek és a rendező, mind az író általi — szinte tökéletes, csak maga a mondanivaló kullog némileg lemaradva.
A mű érezhetően a vészcsengő szerepét kívánja betölteni. „Nagyon fontos, hogy fenntartsuk a színháznak azt az érzékenységét, hogy ha baj van, akkor jelezni tudjon" — nyilatkozta egy helyütt Tasnádi. Ez a vészcsengő azonban egyelőre csak elszórakoztat derűs hangjával, ám nem ráz fel, s berregése nem riaszt igazán. És bár Tasnádi valóban elég rémisztő képet fest elénk, mégis valahogy megkönnyebbülünk, hiszen mindez úgyis csak utópia, mi még nem tartunk itt. Példa rá a jelen előadás.

ZSÖLLYE